Tollrajz: Prof. Dr. Abádi Nagy Zoltán emeritus | Dexikon

Abádi Nagy Zoltán előtt ma is sokan tisztelegnek egykori tanítványai, kollégái közül. Nem feledik az embert, a tanárt, aki oktató munkájával, tudományos eredményeivel és felsőoktatás-menedzseri tevékenységével egyaránt a közösséget szolgálta. Az anglisztika–amerikanisztika hazánkban és határainkon túl is elismert tudós professzorának szakmai nagyságát, valamint a Kossuth Lajos Tudományegyetem egykori, köztiszteletben álló dékánját és rektorát, a Debreceni Egyetem külső kapcsolati rektorhelyettesét, a Tudományegyetemi Karok elnökét, tanítványai a tartalmas életutat felölelő könyvben méltatták hetvenedik születésnapján: A mondat becsülete címmel. (A könyvhöz három folyóiratszám is csatlakozott.) Ennek tizennégy éve.
Találkozásunk előtt többször beszélgettünk telefonon, s A mondat becsületét is olvastam. Nem ért meglepetés, amikor kezet nyújtottunk egymásnak. Abádi Nagy Zoltán végtelen nyugalma, bölcsessége, empatikus személyisége, hatalmas tudása megannyi kérdésben, bizonyossá tette: minden szép, tartalmas és őszinte emberi beszélgetésnek értékes üzenete van.

Az irodalomtörténész, egyetemi tanár, író, műfordító professzor, az irodalomtudomány doktora, a kolozsvári egyetem díszdoktora, Abádszalók és Debrecen városok díszpolgára 1940-ben született Abádszalókon. A háborús, nélkülözésekkel terhes esztendők gyermekkorát meghatározta a szülői házból hozott minta: a munkaszeretet, a kitartás, a „gerincesség” és a tudásszomj. Közvetlen, nyitott személyiség, önálló gondolkodású ember, akit mindig a jó szándék vezérelt, és aki mindenkor az őszinteség útját követte, oktatói–kutatói munkájában éppúgy, mint a világban zajló események elemző, bölcs kritikusaként. Hosszú, küzdelmes, olykor életveszélyes út vezetett addig, amíg húszévesen a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem hallgatója lett. Orvosi pályára készült, ám egy hosszú, keserves betegség megváltoztatta szándékát. Így magyar-angol szakra felvételizett, sikeresen.

Professzor úr csöppet sem egyszerű élete szüleivel, testvéreivel szülőfalujában, Abádszalókon kezdődött. Mire emlékszik ezekből az időkből?

Kegyetlenül nehéz idők voltak: a háborús évek és a Rákosi-korszak. Ami a háborút illeti, korai emlékeim közé tartozik, hogy édesapám számolja a fent közeledő bombázókat, édesanyám pedig sikít, hogy jöjjön le a kertben ásott bunkerbe (egyszer le is bombázták az Abádszalók–Kiskörei vasúti hidat). Emlékszem arra, hogy a szüleim kötelezően német tiszteket ebédeltetnek a gang kiugróján (központilag kiadott feladat volt a falunak); majd később az udvaron nyüzsgő orosz katonákra, akik a szekrényben és az ágy alatt is németeket keresnek. (De nem szekrénynyitogatással, hanem a szuronyt a szekrényajtóba vágva.) Egyikük a lovát akarta bevinni éjszakára a házba, és a kisgyerekes családot kirakni az udvarra. Apám megpróbált tiltakozni, ezért a katona kis híján agyonlőtte a saját udvarán; egy belépő orosz tiszt akadályozta meg ebben. Utóbbiról később kiderült, hogy civilben tanító volt.

A háborús hangulat megviselhette a kiskorú gyermeket is.

Édesanyám mesélte, hogy a háború után, ha kopogtattak az ajtón, elbújtam az asztal alá, annyira féltem. Ki sem jöttem onnan, amíg az ismeretlen el nem ment. Felnőtt koromban is sokáig voltak rémálmaim, mélyrepülésben közeledő ellenséges repülőkkel, bár ebben már későbbi háborús filmek hatása vegyülhetett a gyermekkori élményekkel.

A Rákosi-rendszer rémségeit miként élték meg?

A Rákosi-rendszer szemében pedig, értelmiségi családként „nem kívánatos elemek” voltunk. Apám, Nagy Zoltán, pedagógus dinasztiából származott, de „kiütött” a családból, agrárvégzettségű ember lett belőle. Őt egyenesen „a rendszer ellenségé”- nek nyilvánították, mert nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba, és rávésték a káderlapjára, hogy állást nem kaphat, a gyerekei nem tanulhatnak tovább.  

Ez a legérzékenyebb életkor volt, születéstől az általános iskoláig, ha jól gondolom. 

És tovább. Életem első tizennégy évét töltöttem Abádszalókon. Az említéssel járó tiszteletet hadd adjam meg nagyszüleimnek is ezen a ponton, egy bekezdés erejéig. Apai nagyapám 23 évig volt a református iskola kántortanító-igazgatója. Az abádi templomban máig látható régi orgonát ő állíttatta, az egyik falusi ember adományából. Nagy László „rektor” úr nemzedékek sorából „faragott embert”, ahogy ezt a faluban nekem is mesélték egykori, hálás tanítványai. Varga Eszter nagymamámmal kilenc gyermekük született. Mély érzésű, szenvedélyes ember volt a rektor úr: amikor sorra veszítették el gyermekeiket – előfordult, hogy egyszerre kettőt! –, vadászpuskával lövöldözött az Istenre az égben, észvesztő fájdalmában. Anyai nagyapámat, Polyák Bálint főmolnárt az első világháborúban hivatalosan is elesett katonának nyilvánítottak, a gyászistentiszteletet is megtartották a lelki üdvéért. Éveket töltött orosz hadifogságban. Csak a jegyese, leendő anyai nagymamám (Kulcsár Irén) nem hitte egyetlen percre sem, hogy meghalt. 

Miként élte meg a hadifogságot, s hogyan tért mégis haza?

A fogságban is dolgoztatták, a molnárra ott is szükség volt. Amikor évek után szabadult, az orosz malomban keresett pénzen több földijét is kiváltotta és hazahozta. Lenin forradalmát és annak borzalmas következményeit kint, hadifogolyként élte meg. Végig újságolvasó, politizáló, könyvrajongó ember maradt. Az édesanyjának, falusi viszonyokhoz képest, tekintélyes könyvtára volt. Ő talán írt is, ahogy édesanyám is (novellákat), apai nagyapám is (verseket írt, dalokat szerzett). Apai nagyszüleim egyébként Nagykőrösről költöztek Abádszalókra. 

Professzor úr nagyszülei és szülei rendkívüli mértékben meghatározták és védték az életét, segítették abban, hogy tanulhasson. 

Közvetlenül előttem derékba tört sorsú nemzedék járt, a szüleimé. Köznapi kifejezéssel: „telibe kapta” őket a haladásnak hazudott kelet-európai hátraarc. Az a korosztály sajnos már kifelé ment az életből, mire oszlani látszott a politikai sötétség, az 1980-as évek végén. Viszont példát adó nemzedék volt az övéké. Példaként tekintettem apámra, aki vállalta az állásnélküliséget jelentő politikai megbélyegzést. 

Miért tette ezt? 

Mert gerinces ember volt, és nem akarta, hogy később, egy majdani normális világban, ideológiai ficam vessen árnyékot az utódaira. Meggyőződéséhez halálában is hű maradt: megtiltotta nekünk, hogy valaha piros virágot vigyünk a sírjára.

Mit tett az édesapja az állástalanság éveiben?

Nem volt más választása, beállt „túrni a földet”, hogy legyen mit ennünk. „Elvégre mezőgazdasági diplomám van”, mondta. Egyetlen példával hadd érzékeltessem, mit jelentett ez akkor. Learattunk négy hold búzát, a hagyományos kézi módszerrel (apám kaszával vágta a rendet, én a gyerek sarlóval szedtem kévékbe, anyám kötötte a kévét).  Amikor zsákokba került a búza, első utunknak a kötelező beszolgáltatási helyre kellett vezetnie, ahol kiderült, hogy az egész évi búzatermés nem futotta ki az apámra kirótt beszolgáltatási mennyiséget. Venni kellett hozzá. De miből? Senkinek nem volt fizetése a családban. A beadási kötelezettség kielégítése után következhetett csak a kérdés: és most miből lesz a családnak kenyere, ha egy szem búzánk sem maradt? Márpedig kenyeret akkor egy faluban a saját búzából őrölt lisztből készíthettél. Itt eszembe jutnak a földműveléshez nélkülözhetetlen, éhező lovak is, melyeket hajtani kellett, ők húzták a szekeret, de etetni szinte nem tudtuk őket. Nem volt miből. Előfordult, hogy este hazafelé baktattunk a kocsival a sötétben (villany még nem volt az utcában), és a ló hirtelen nyerítéssel felugrott a levegőbe, átfordult a rúdon és kimúlt.

Idézzünk talán szép emlékeket is a gyermekkorból?

Apámmal a közös hegedülés, és az, hogy édesanyám regényeket mesél nekünk, folytatásokban, a közös, nehéz fizikai munka közben. A szüleink vigyáztak arra, hogy gyerekek is lehessünk a nehéz időkben. Sokat fociztunk a fiúkkal az akkor még lombsátras utcában, beszélgettünk a füvön vagy a porban ülve. Sokszor elmeséltettük az egyik fiúval a Fehérlófiát. Felejthetetlen az iskola, főleg azok a tanárok, akik ideológiai szempontból is vigyáztak ránk, ha netán az iskolában is úgy fogalmaztunk, ahogy csak otthon, zárt ablakok mellett volt szabad. Név szerint kell említenem Sági Mihályt is, felső tagozatos osztályfőnökömet, aki az igazgatóval szemben kiharcolta a nyolcadik osztályban, hogy mégis továbbtanulhassak. És az abádi református templom lelkészét, Bán Istvánt: ha van retorikai érzékem, azon sokat fejlesztettek az ő prédikációi. Emelkedett retorikával beszélt, gazdag, szép szókinccsel, mégis közérthetően, az üres kenetteljességet mellőzve.

Professzor úr édesanyja hasonlóan meghatározó része volt gyermekkorának, egész eddigi életének. 

Anyám, Polyák Irén, négypolgáris háztartásbeli létére, nemcsak jó anya és feleség volt, hanem rendkívüli intelligenciájú, művelt, olvasott ember is. A német nyelvet soha semmire nem használta, de élete végéig tanulta. Ő adott először Dickens, Hugo, Twain, Jókai, Mikszáth, Móricz, Gárdonyi könyveket a kezembe. Irodalomrajongó volt, komoly történelmi és politikai jártassággal rendelkezett. Vállalta az apám nonkonformizmusával járó óriási terhet. Bele is roppant az egészsége, a csontrendszere. Az irodalom szeretetét, az írás örömét, készségét, az idegen nyelvek és kultúrák iránti érdeklődést tőle örököltem. Apám inkább szakkönyveket olvasott, és nagy mesélő volt. Poénos, humoros-ironikus stílusban adott elő mindent. Nálunk a családi ebédek alatt és azt követően érdekes, elmélyült beszélgetés folyt. Mindent rövidre fogva: anyámtól és apámtól kapott örökségem adja belső irányérzékemet. 

Ezt miként lehetne hitvallásszerűen összefoglalni?

Tartsd tiszteletben mások véleményét, de soha ne tűrd az igazságtalanságot, ne engedd, hogy az ostobaság teret nyerjen az életedben. Légy nyitott a világra, ám szuverén, határozott véleménnyel viszonyulj hozzá. Rendelkezz kompromisszumkészséggel, de soha ne elvtelenül! Hallgasd meg a másik ember véleményét, és ilyenkor is a tények logikája vezessen. Tiszteld a fizikai és a szellemi munkát, a tanulást, a tudást, a műveltséget. Az ember mindig használja a józan eszét, és a saját fejével gondolkozzon. Megtanultam a szüleimtől, hogy „a tudás az, amit soha senki el nem vehet tőlünk!” Számomra ma is alapvető késztetés, hogy védjem a gyengébbet, akit mások bántanak. Ha lehetséges, ne maradjanak tisztázatlan helyzetek köztünk olyanokkal, akik fontosak nekünk. Képesnek kell lennünk a megbocsátásra, ha ez így tisztességes, és tudjuk elismerni a másik sikerét, munkáját. Ugyanakkor ne értékeljük le azt, amit saját erőnkből elértünk. Nem kell bocsánatot kérni a létezésünkért, csak maradjunk tisztességes „játékosok” mindig, minden körülmények között. A szüleimtől, a neveltetésből csak szeretetet, tisztességet, jóságot kaptunk a testvéreimmel (Gabriellával és Leventével), a munka becsületét. A falutól is szeretetet, összetartást tanultunk. A parasztemberek bölcsek voltak, józanul gondolkodtak, pedig milyen sokat szenvedtek.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc a gimnáziumi évekre esett. Szívesen hallanék a hozzá kapcsolódó élményekről. Azt sosem titkolta Professzor úr, hogy forradalmár lelkű volt, s 16 évesen érte a forradalom. A Jóistennek, a szerencsének, az emberi jóságnak volt köszönhető, hogy nem került nagyobb veszélybe akkor.

Kollégista voltam a kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnáziumban. Mi is forradalmi diákbizottságot alakítottunk, az pedig a vezetőjének választott. Röplapot készítettünk mi is. A kollégiumból kiszökve, teherautóstoppal vittem át Karcagra, ahol a diákoknak nyomtatási lehetősége volt. Máig nem tudom, sikerült-e a karcagiaknak kinyomtatni a kisújszállási diákköveteléseket november 4. előtt. Évekig rettegtem attól, hogy sikerült, előkerül, és engem abban a pillanatban kivágnak a gimnáziumból, esetleg az ország összes középiskolájából.  

Végül komoly bántódás, meghurcoltatás nem érte az 1956-os bátor tettek miatt? 

Nem hiszem, hogy nagy tetteteket vittem volna végbe. Az viszont igaz, hogy semmit sem hagytak megtorlás nélkül. Azt szoktam mondani, két dolognak köszönhetem, hogy nem csaptak ki a gimnáziumból. Egyrészt annak, amit tudtak rólam, és annak, amit nem tudtak. Nem tudtak tehát a röplapról, vagy nem vették komolyan, mert nem jelent meg. Azt viszont tudták, hogy nem vettem részt a vörös csillagok leverésében (ugyanis azokat a diákokat csapták ki, akik abban részt vettek), mert ott sem voltam a tüntetésen, amikor a gimnázium kivonult az utcára. Apám ugyanis egy álindokkal hazavitt Abádszalókra egy nappal a gimnáziumi tüntetés előtt („halálán van a nagymama”, ami nem volt igaz). Sejtésem szerint Porcsalmi Lajos kollégiumigazgató emberséges háttérakciója volt ez. Ami a diákbizottságot illeti, begyűjtött minket a politikai rendőrség, megfélemlítési játékokat játszott velünk a nyomozótiszt; majd megszégyenítettek bennünket az egész iskola színe előtt; és azonnal be kellett lépnünk a KISZ-be. Csak így úszhattuk meg a kicsapatást. Legkedvesebb tanárunknak, Katsányi Sándornak 48 órán belül el kellett hagynia a várost, „ellenforradalmi” tettei miatt, és örökre eltiltották a tanári pályától. Egyetlen tanárt kivéve, az egész tantestület kitűnően vizsgázott 1956-ban. Volt aki, élő demonstrációként, bejött az óráját megtartani, miután véresre verték a rendőrségen. Azt az egyetlen, meggyőződéses kommunista tanárt pedig jutalmul Debrecenbe helyezték, miután nálunk levezényelte a megtorlást. 

Professzor úr, az orvosi egyetemre szeretett volna felvételt nyerni, de egy hatalmas betegség ettől elfordította. 

1957 őszén dúlt az „ázsiaiinfluenza-járvány”, annak a szövődményeként lettem nagyon beteg. Az érettségi előtt két hónappal tüdővérzést kaptam (a sors iróniája, hogy ez a tablókép elkészültének estéjén történt), és két évig nyomtam az ágyat a szolnoki Tüdőkórházban. Nem az orvosok vették el a kedvem az orvosi pályától, hiszen ők hoztak vissza a halálból. Hanem a sok szörnyű tragédia, melyeket magam körül láttam a két év alatt. Egy év múlva kijöhettem az érettségi vizsgákat letenni, de még egy év kellett ahhoz, hogy egyetemre jelentkezhessek. Osztályvezető főorvosomat, dr. Simon Emilt még ekkor is aggasztotta, hogy az egyetemmel járó erőfeszítés és stressz miatt kiújulhat a betegségem. Ezért elutazott a Debreceni Tüdőklinikára dr. Mándi László tanár úrhoz, arra kérve őt, hogy vegyen át Szolnoktól, mert célszerű lenne orvosi ellenőrzés mellett megkezdenem egyetemi tanulmányaimat. Egy ideig tehát a Klinikáról jártam be az egyetemre. Elmondhatatlanul sokat köszönhetek ennek a két nagyszerű embernek.

Akkor azonban már nem akart orvos lenni. Hogyan került képbe az angol, mely újabb fordulatot jelentett az életében?

Sokan nem akarják elhinni, hogy nem tanultam angolt a középiskolában. Akkoriban nem volt angol tanár a Móricz Zsigmond Gimnáziumban. Latinos osztályba jártam. Angolból teljesen autodidakta voltam. Nagyon tetszett az ötvenes években még többnyire szinkronizálatlan angol–amerikai filmekben az, ahogyan az angol nyelv hangzott, a kiejtése. Ezért kezdtem el tanulni, semmi másért. A főorvos úr egyszer meglátta az angol könyvet a kórházi éjjeliszekrényemen. Azt kérdezte: „Maga ezt tanulja? Jöjjön be a főorvosi szobába, amikor lejár a munkaidőm, és tanuljunk együtt.” Így is lett. Később ő vezetett rá arra, hogy az angol tanári pályát kellene választanom, mert az a jó, ha az embernek a hobbija lesz a munkája.

Egy angol szakos felvételihez nyilván nem elég önszorgalomból tanulni a nyelvet. Miként sikerült a szükséges ismeretekre szert tenni?

Nem bizony. Megkértem édesanyámat, szerezze be, hozza be a kórházba a 3-4. osztályos gimnáziumi angol tankönyvet és a gimnáziumi rendszeres angol nyelvtant. Minden hajnalban, mielőtt az orvosi vizsgálatok elkezdődtek, „gyűrtem” befelé az angolt a kórház parkjában. Nem volt más választásom, mert három-négy hónapom maradt a felvételi vizsgáig. Országh László professzornál felvételiztem, magyarból pedig Kardos Pálnál. Angolból a nyelvtanra „utazott” Országh, és az nekem jól ment. A beszédkészségem minimális volt, mert ezen a szinten már nem volt kivel társalognom. Gondolom, kinézte belőlem, a szilárd nyelvtani ismeretekből ítélve, hogy a beszédkészségem fel tudom zárkóztatni. 
Magyar–angol szakra vettek fel. 

Professzor úr nem egyszakosként végzett? Mi történt a magyarral?

Országh felvetésére, dékáni engedéllyel válhattam csak egyszakossá harmadéves koromban. Az első szigorlatom magyarból is megvan. Az egyszakosság pedig nem azt jelentette, hogy a másik szak leadása után csak félgőzzel kellett tanulni. Először is, a mások szak leadásához eleve akkor járultak csak hozzá, ha abból is kiválóan teljesítettél. A leadott szak helyére Országhnak félévekre lebontott egyéni képzési tervet kellett leadnia a dékánnak; amolyan tutori munkában volt teljesítendő a professzornál. Ő bevallottan arra készített engem, hogy végzés után bent tart a tanszéken. Alapos, kemény program volt, angol nyelvészeti és irodalomtudományi, amerikanisztikával kiegészítve. 1965-ben magyar–angol helyett angol egyszakos középiskolai tanári oklevelet kaptam, de helyesebb lenne ezt angol–angol kétszakos diplomának nevezni. 

Országh professzor az Angol Tanszék ismertségének fő forrása volt.

Igen. Nemcsak az angol-magyar majd a magyar-angol szótárak lexikográfusaként, továbbá a hétkötetes A Magyar Nyelv Értelmező Szótára főszerkesztőjeként (Bárczi Gézával), hanem az anglisztika–amerikanisztika polihisztoraként  Már életében hatalmas tisztelet övezte. Országh-tanítványnak lenni életre szóló élmény maradt. Nem csupán magas szintű tudását adta át nekünk, de emberséges, nyugodt, közvetlen személyisége, erkölcsi-ideológiai tartása is velünk maradt.

Mi volt Országh professzor szakmai hitvallása?

Azt tartotta, hogy a magyarországi angol nyelvtanárnak nem elég tudogatni a nyelvet, hanem közel anyanyelvi szintre kell fejlesztenie azt. Elsődleges volt ezért a nyelvi készségfejlesztés. Ennek ő igen kemény módszereit alkalmazta. Az első években regényeket szótároztatott ki velünk, és szigorúan ki is kérdezte a 8-10 szótárfüzetnyi szót. És a szótározás nem lehetett felületes. Megvoltak a módszerei ennek ellenőrzésére is. Igaza volt, hiszen a legjobb gimnáziumból érkező eminens tanulónak is elképesztő tempójú szókincsfejlesztésre van szüksége ahhoz, hogy az angol szakon megállja a helyét, akkora a szintugrás. Erre épülhetnek aztán a szak tárgyai: a szemeszternyi, sőt többszemeszternyi brit és amerikai irodalomtörténeti, az önmagában sokágú angol nyelvészeti, brit és USA-történeti, kultúra ismereti, irlandisztikai, esetleg kanadisztikai és ausztralisztikai kurzusok. Akik Országh szemében arra érdemesnek bizonyultak, azoknak a szakmai pályáját és magánéleti sorsát a diploma megszerzése után is figyelemmel követte. Élete végéig a mentorom és atyai barátom maradt. Az 1967-68-as tanévi angliai kutató ösztöndíjamat is neki köszönhetem. Nyugdíjba vonulásakor néhányunkat bíztatott, hogy budapesti otthonában is bátran keressük meg. Egyenrangú társként kezelt bennünket.

Országh professzor célja az volt az egyszakosítással, hogy tanszéki utánpótlást neveljen. Jött azonban egy rendelet, mely szerint nem lehetett azonnal az egyetemen oktatni a diploma megszerzése után.

Igen, előbb egy-két év gimnáziumi tanári gyakorlatot kellett szerezni. 1965-70 között a debreceni Kossuth Gyakorló gimnázium tanára (azt követően sokáig a két gyakorlóiskola angol szakfelügyelője) voltam. Nem bántam meg, mivel közelebbről megismertem azt a korosztályt, amelyikből többen majd hozzánk kerültek az egyetemre. Abban az időben indult az angol tagozat, mely nagy újság volt a heti kétórás angolozgatás után. Óriási tülekedés volt a szülők részéről, hogy bekerüljenek a gyerekek az angol tagozatra. Ennek következtében tehetséges tanulókkal dolgozhattunk, komoly színvonalon. Egy minisztériumi szakfelügyelői látogatást követően Virágos Zsolt kollégámmal tankönyvírói felkérést is kaptunk. Mi írtuk az akkori reformtankönyveket a gimnáziumok III. és IV. osztályai számára. Mindkét könyv kiadói nívódíjat kapott.

Milyen volt angol szakosnak lenni a szocialista Magyarországon?

„Nem kívánatos elemek” voltunk mi is, ahogy a nyugati nyelvtanárok általában. Az Angol Tanszékre is rá voltak állítva a politikai rendőrség 3/3-as ügynökei, akik jelentéseket írtak rólunk. Filep Tibor kétkötetes nagy munkája részletesen tudósít erről (is).  Borzalmas időszak volt. Örültünk, ha méltóztattak kiengedni bennünket egy-egy kutatóösztöndíjjal az általunk képviselt nyelvterületre. Pedig a nyelvszakosnak egyenesen kötelezően elő kellett volna írni az időszakonkénti, célországbeli nyelvi és kulturális „fürdőt” ahhoz, hogy hitelesen végezze itthon a munkáját.

Professzor úr mennyi időt töltött angol nyelvterületen?

Hét tanévet, a kisebb hivatalos vagy magán utakat nem számolva. Az első még a legnehezebb időszakra esett. Egy tanéves angliai ösztöndíj volt, és egy évben egy ember kaphatta meg. Országh László segített nekem ebben, ahogy említettem. Akkor még csak szolgálati útlevelek léteztek, és azokat a minisztérium hét lakat alatt tartotta. A repülőtérre menet vehetted csak fel, és hazaérkezés után első dolgod volt az útlevelet leadni náluk. Ezzel aztán megvoltak a hatalomnak a maga kisded szórakozásai. Az enyémmel hetekig azt játszották, hogy „elveszítették”, nem találják, amikor azt hittem, napokon belül utaznom kell, és a British Council már vonta odakint csekély ösztöndíjamból a szállás és étkezés díját. Ez volt az 1967/68-as tanév, a Jonathan Swifttel foglalkozó doktori disszertációt megalapozó kutatás (a Leedsi Egyetem, a British Museum könyvtára – ma British Library –, az oxfordi Bodleian Library, a Dublini Nemzeti Könyvtár). Megfogadtam Országh tanácsát, készen hoztam haza a doktori értekezést. („Fiam, írd meg odakint a disszertációdat, mert itthon, a középiskolai befogottság mellett ez nem fog menni.”)

Mikor tűntek el ezek az emberek?

A hetvenes években még nem. Első amerikai kutatóösztöndíjam (az ACLS vagyis az Amerikai Tudományos Társaságok Tanácsa) záró pályázati szakaszához hozzátartozott egy személyes interjú Budapesten. Mit ad Isten? Az interjúra utaztomban Ferihegy után megállt velem a gyorsvonat. Amikor rájöttem, hogy nem is fog elindulni, vagy csak nekem már túl későn, nekivágtam gyalog majd autóstoppal Kőbánya-Kispestig, onnan vonattal-villamossal. Izzadtan, lihegve estem be az interjúra. Miért kellett az a szocialista hatalomnak, hogy a polgárai úgy essenek be a nyugati ösztöndíjhatóságokhoz, mint én a londoni British Councilba vagy a pesti amerikai interjúra? Ez utóbbi út végül Észak-Karolinába vitt, a Duke Egyetemre. Az ottani fekete humoros kortárs amerikai regényre vonatkozó kutatás a kandidátusi értekezésemet alapozta meg, az 1972/73-as tanévben.

Mindennek meg volt a kuriózuma professzor úr életében. Hogyan lett dékán, rektor és rektorhelyettes?

Egy jóval későbbi, hároméves amerikai útról a rendszerváltást követően, 1990 őszén tértem haza. Ez már Fulbright vendégprofesszorság volt. Itthon az orosz szerepét hirtelen átvette az angol; az angol szakos hallgatói létszámok robbanásszerűen megnőttek; az Angol Tanszék többtanszékes intézetté alakult. Be kellett lépnem tanszékvezetőként és intézetigazgatóként. Ekkor lettem az Észak-amerikai Tanszék alapító tanszékvezetője, az Angol–Amerikai Intézet alapító igazgatója. Egy év múlva pedig a dékáni szerep elől nem tudtam kitérni, mert ekkor már docens voltam, akinek munkanyelve volt az angol, emellett amerikai felsőoktatásmenedzsment-tapasztalattal is rendelkeztem. 1989 után ezekre volt szükség.

Professzor úr nem töltötte ki a három év dékáni ciklust, mielőtt átlépett a rektorságba. Miért történt ez így?

A most felsorolt okokból, hozzátéve még kettőt. Az egyik az volt, hogy a fenti szempontok mellett megfeleltem egy fontos követelménynek: a hároméves amerikai vendégprofesszorság idején megkutattam és megírtam, majd hazatérésem után sikeresen megvédtem a kortárs amerikai minimalista prózával foglalkozó nagydoktori értekezésemet, és 1993-ban egyetemi tanár lettem. A másik szempont Lipták András professzortól, biokémikus rektor elődömtől származott: ”Nagy sorozat volt a TTK-s rektorokból, 25-30 évig folyamatosan. Ideje, hogy most a Bölcsészettudományi Karról válasszunk rektort,” mondta.  Mindez még a két karral (BTK-val és TTK-val) rendelkező Kossuth Lajos Tudományegyetemen zajlott, a debreceni egyetemek 2000-es (re)integrációja előtt. Ezt olyan komolyan gondolta, hogy megszavaztatta az egyetemi tanáccsal: csak bölcsészprofesszor nyújthat be pályázatot a rektori feladatkör ellátására. Így lettem 1993-95 között a KLTE rektora. (Akkor két évre szólt egy rektori megbízás.) Oktatási rektorhelyettesnek Görömbei András professzort, tanárképzésinek Szentirmai Attila professzort kértem fel. A korábbi rektorhelyettesnek, Bazsa György professzornak az akkori szabályok lehetővé tették, hogy folytassa tudományos és külügyi rektorhelyettesi munkáját. És nélkülözhetetlen munkatársaim voltak a reformszellemű dékánok: Bitskey István és Győry Kálmán.

Többen csodálkoztak, hogy rektorként is könyveket írt, amit az íróember sejt, sőt pontosan tudja, azok korábban íródtak. Időigényes tevékenység. Így volt?

Igen, két könyvem is jelent meg a rektorság alatt. Sokan nem értették, hogy lehet egyszerre egyetemet vezetni, és könyveket írni? Azt feleltem, hogy ezek korábban elkészült munkák, és elzavarandóan rossz rektor lennék, ha könyveket írnék a rektorság mellett, vagy a könyvek lennének csapnivalók, mert mindkét feladat  teljes embert kíván. Ráadásul az otthoni helyzetem sem volt túl egyszerű; nehéz időket éltünk a lányommal, családunk egyik súlyosan személyiségzavaros tagja miatt. Az élet ezt egyenesbe hozta, de nem volt könnyű túltenni magunkat rajta. 

Az „Abádi” megkülönböztető névvel kapcsolatban bizonyosan sokan megkérdezték, hogyan került a „Nagy Zoltán” elé az „Abádi”? 

Országh László professzor a végzésem körül, a maga kedves, szeretetteljes, angolosan ugrató módján, felhívta a figyelmem arra: ”Ugye tudod, hogy a Nagyokból Dunát lehet rekeszteni, még a Zoltánnal kombinálva is? Kérlek, méltóztassál megkülönböztető nevet találni. Ha ostobaságot írsz, igenis rajtad verjék el a sort és a port, ne valaki máson.” Megfogadtam a tanácsát, ráadásul a megkülönböztetéshez önként adta magát az „Abádi”, hiszen Abádszalók abádi oldalán születtem.  Megjegyzem, a professzor úrnak nagyon igaza volt, mert amikor az Európa Könyvkiadónak dolgoztam (regényt fordítottam), még mindig előfordult, hogy egy Nagy Zoltán nevű grafikus honoráriumát nekem akarták kiutalni.  Máskor éppen a megkülönböztetés okozott bajt, mert amíg Abodi Béla stand-up humorista aktív volt, az elektronikus szövegszerkesztő pedig még nem létezett, vagyis nyomdászok szedték a szöveget, nem győztem az Abodit, Abádira visszajavítani. Az Abodi neve volt benne a nyomdászok ujjában. A tudományos közéletben tehát Abádi Nagy Zoltánként ismertek meg, majd az egyetemi hallgatók körében és a tanulmányi adminisztrációban is így terjedt el a nevem. Az „Abádi”-t azonban hivatalosan soha nem vettem fel (ezt viszont sajnálom). 

Vagyis ebből is születtek félreértések és utólag már kevésbé kedvesnek mondható helyzetek.

Valóban, mert a kilencvenes években dékánként és eleinte rektorként is úgy használtam a nevem, ahogyan a hivatalos iratokban szerepelt: Nagy Zoltán. Ezt követően rögtön az első rektori konferencián, az első rektor, akivel beszéltem, azt kérdezte: „Te vagy az Abádi Nagy Zoltán, aki azokat a gimnáziumi angol reformtankönyveket írta?” Így aztán levettük a „Nagy Zoltán”-t a rektori ajtóról. Értelmetlen lett volna hátrányos helyzetbe hozni magam és az egyetemet, vagy kétségeket ébreszteni a kollégákban, a hallgatókban. Kötőjellel, kötőjeles vezetéknévként, akkor írom, ha angolosan megfordítom, angol nyelvű publikációkon (Zoltán Abádi-Nagy). Ha nem tenném, az „Abádi”-t úgynevezett „middle name”- nek, azaz második keresztnévnek hinné az angol ajkú ember.

Az vajon hogyan történt, hogy professzor úr a rektorság után rektorhelyettes lett? Különös helyzet.

Ez már nem a KLTE, hanem az integrált Debreceni Egyetem, a 2000-s évek eleje. Győry Kálmán professzor úr, vezetőtársam a korábbi időkből és kedves barátom, megkért, hogy támogassam, ha megpályázza a rektorságot. Én ezt természetesnek tartottam, örömmel vállaltam. Amikor megválasztották, kiderült, hogy a támogatáson azt érti: vállaljam el a külügyi rektorhelyettesi tisztséget. Ekkor már több okból sem hátrálhattam ki korábbi ígéretemből. (Ebben a szerepben szerveztem meg a Külső Kapcsolatok Központját.) Hamarosan ő kért arra is, hogy fogjam össze a két centrummal szemben kicsit szétesett volt-„kossuthos”, úgynevezett Tudományegyetemi Karokat. Igy lettem néhány évig TEK-elnök rektorhelyettes.

Nem csupán itthon, hanem külföldön is többször volt meghívott vendégprofesszor. Melyek voltak a legemlékezetesebb történetek, amelyeket itthon is tanulsággal lehetett hasznosítani?

Itthon az egri Eszterházy Károly Főiskolán is tanítottam évekig, Vadon Lehel professzor (szintén Országh-tanítvány és kedves barátom) meghívására. És igen, az angliai és amerikai kutatóévek mellett vendégprofesszor voltam a Minnesota Egyetem minneapolisi campusán, az Oklahoma Egyetemen, a Kaliforniai Egyetem irvine-i campusán, a Texas Christian Universityn, a finn Joensuu Egyetemen és a grazi Amerikai Szemináriumon. Történet nagyon sok adódott, külön interjút igényelnének. Inkább szólok röviden az amerikai egyetemekről hozott korszerű és hasznos módszerekről – pusztán az említés szintjén, mert ezekről is sokat lehetne beszélni. Meghonosítottam (még a hetvenes években, az egykori Angol Tanszéken) a szemeszter elején a hallgató kezébe adott, szisztematikus, mindenre kiterjedő szemináriumi tematikát és a hallgatói oktatóértékelést, például. A nagy rendszerekről pedig sommásan azt tudom mondani, hogy nálunk is, Amerikában is vannak kiváló és motiválatlan hallgatók. A vizsgáztatási rendszereinknek azonban jót tenne, ha kicsit kevernénk őket: egy kicsit nagyobb hangsúlyt kapna az írásbeliség nálunk és a szóbeliség az amerikaiaknál. Terjedelmi okokból itt ezt sem tudom kifejteni.

Érte-e professzor urat bármilyen nagy csalódás, kudarc pályája során?

Igen. A Magyar Anglisztikai Társaság elnökeként és a Magyar Amerikanisztikai Társaság társelnökeként (Frank Tiborral) komoly erőfeszítéseket tettem azért, hogy egységes, rendszeres minőségbiztosítást dolgozzunk ki és vezessünk be a magyarországi angol szakos képzésben. A Magyar Akkreditációs Bizottságban végzett munkám révén is ösztönzést éreztem erre. Csakhogy a szakma egyik kiválósága, aki ezt a szakma országos grémiumának jelenlétében nagy elánnal elvállalta, abban a pillanatban tökéletesen el is altatta az ügyet. Szóba se hozta azóta sem, hogy valaha szó volt egyáltalán az egészről. Úgy látszik, a nagy lendület a svádából jött, de csak ennyi volt. Eleve kudarcra voltak ítélve a magyar–amerikai alapítvány (a Friends of Hungarian Higher Education) elnöki szerepében tett erőfeszítéseim, amiatt, ahogyan az alapítványt az MRK létrehozta. Példák: a rektorok és rektorhelyettesek csak hivatali idejük alatt voltak a kuratórium tagjai. Ebből az lett, hogy hivatali idejük lejárta után a leveleimre sem válaszoltak; az MRK főtitkára megtagadta a kuratórium kérését, hogy korszerű, vonzó, angol nyelvű anyagokat készíttessen a magyar felsőoktatásról, az amerikai támogatásszervezést segítendő.

Jogos a kérdésem: és nagy megtiszteltetés? 

Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy a különféle vezetői feladatok ellátására méltónak tartott a szakma, majd a tanszék, majd a Kar, majd az Egyetem, és munkámat az egyetem és a város elismerte. Nagy megtiszteltetés volt az is, hogy jelentős írók szóba álltak velem (pl. John Barth, Robert Coover), néhányukkal mélyinterjút készíthettem (pl. E. L. Doctorow, Walker Percy, Kurt Vonnegut). Életem legnagyobb megtiszteltetése viszont akkor ért, amikor két év ottani vendégprofesszori tevékenység után a texasi egyetem felajánlta az állandó alkalmazást. Vagy amikor a Tanár úrnak szeretettel c. regény írója (a Sidney Poitier-vel készült azonos című film világsiker volt) megkért, hogy írjam át a regényt színdarabra. Nyakig ültem a felsőoktatás-menedzselésben, nem tudtam ilyesmit vállalni.

Ne feledkezzünk meg a kitüntetésekről. Melyek voltak a legfontosabbak?

Az Országh László-díj, a Szent-Györgyi Albert díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje, a Fulbright Emléklap. Tágabb értelemben nagy kitüntetésnek érzem, hogy a Babeş-Bolyai Egyetem díszdoktorrá fogadott és két város (időrendben: Debrecen és Abádszalók) a díszpolgárává avatott. Ezeket szokás a legnagyobbaknak tekinteni. De nekem éppoly fontos és kedves a Pro Scientia Érem (DAB), “Az Eszterházy Károly Főiskoláért” Díj; az Akadémiai Kiadó kritikusi díja. Ahogyan mindegyik emlékérem is: a karoké (BTK, ÁJK, GTK), a Nyári Egyetemé, vagy a Pro Universitate és a Kossuth Lajos Emlékérem, A Debreceni Egyetemért vagy a  Szabad Királyi Város Emléklap és A kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnázium Öreg Diákok Baráti Köre Alapítvány kitüntetése, valamint a kiadói nívódíjak, nívójutalmak (Tankönyvkiadó, Európa Kiadó).

A családjáról is örömmel hallanék, ha nincs akadálya. Mit szeretne megosztani róluk professzor úr, ami az olvasók számára is kedves lehet?

A lányom, dr. Biróné dr. Nagy Katalin, magyar–angol szakos tanárnő, aki az amerikai indián irodalomból szerzett PhD fokozatot. A vejem, dr. Biró Csaba, belgyógyász–endokrinológus–kardiológus, egy dán megyei kórház főorvosa. Két unokám van, Soma és Dóra Kinga, és egy dédunokám is, Alex (Dóra és dán férje, Teis Sandgaard gyermeke). A családom 15 éve Dániában él. Bár Dánia nem éppen a szomszédban van, megértéssel tekintek 15 évvel ezelőtti döntésükre. Remek kapcsolatban vagyunk, valamennyien eltéphetetlenül kötődnek a magyar nyelvhez és kultúrához. Soma újságírószakot végzett a Dublini Egyetemen, Dorka pedig jogot a Koppenhágai Egyetemen. Tehetségesek, és szüleikhez hasonlóan ők is bebizonyították, hogy nagy erőfeszítésekre képesek, büszke vagyok az egész családra.

Sokat megtudtunk most professzor úrról, a tudósról, oktatóról, kutatóról, a volt egyetemi vezetőről, a felsőoktatás-menedzserről. Könyvei mellett számtalan tanulmányt írt, amerikai íróinterjúkat publikált, számtalan hazai és külföldi konferencián adott elő, hazai és nemzetközi konferenciákat szervezett, hazai és nemzetközi tudományos társaságok tagja volt, folyóiratok szerkesztőbizottsági tagjaként dolgozott - Filológiai Közlöny, Modern Nyelvoktatás -, a Hungarian Journal of English and American Studiesnak alapító főszerkesztője. Utóbbi korábban a Hungarian Studies in English volt. Továbbá Gorilovits Tivadar professzorral monográfiasorozatot indított (Orbis Litterarum). Ezek mellett műfordító is, a magyar-amerikai Fulbright Bizottságnak több éven át tagja, két ciklusban elnöke is volt, úgyszintén a Maastricht Centre for American Studies egyik alapítója és igazgató tanácsának sok évig tagja volt. Hosszú a sor, így kérem, folytassa Professzor úr tevékenységeinek sorát. 

Évtizedeken át dolgoztam az MTA különböző bizottságaiban,  FTT bizottságokban, az OTKA Társadalomtudományi Kollégiumában, a Széchenyi Professzori Ösztöndíj Kuratóriumában, MAB és MRK bizottságokban.  Ezek részletezésére nincs most lehetőségünk, ráadásul ez a felsorolás sem teljes. Közvetlenül egyetemünk javára végzett munkámat tekintve sem. Utóbbit illetően is csak néhány példa: hosszú időn át a Debreceni Szemle szerkesztőbizottságának tagja voltam, az egyetemi parkban álló 56’os emlékművet létrehozó városi/egyetemi bizottság társelnöke, az ’56-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára emlékező nagy rendezvénysorozatot szervező bizottság társelnöke, az Észak-kelet Kárpátok régiót összefogó nagy nemzetközi konferencia szervezője (hazánk EU-s csatlakozása alkalmából). 
Több cikluson át tagja voltam a Munkácsy Trilógia Alapítvány Kuratóriumának. Az Egyetemi Könyvkiadó és a KLTE Baráti Köre létrehozásában is tevékeny részem volt. Végül, de korántsem utolsó sorban, öröm arra gondolnom, hogy a nevemhez fűződik a Jogi Kar visszaállítása Debrecenben – ez önmagában külön, izgalmas és fordulatos történet.

Professzor úr, köszönöm a beszélgetést! 

Én köszönöm a megtiszteltetést.

Balogh Mária
Fotó: Hajdu Csaba Alex