Tollrajz Prof. Dr. Imre László emeritus | Dexikon

Imre László nemzetközi hírű irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének professor emeritusza ma is épp olyan tiszta lelkű, nagytudású és szerény személyiség, mint a legaktívabb éveiben.

1944-ben született Csornán. Általános és középiskolai tanulmányait Hódmezővásárhelyen végezte, majd 1963-tól a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar-orosz szakos hallgatója lett. Végzése után az Irodalomtörténeti Intézet oktatója, ahol 19. századi magyar és világirodalmat tanított. 1970-ben egyetemi doktori fokozatot szerezett a az orosz szimbolista regényről szóló értekezésével, majd 1984-ben védte meg kandidátusi dolgozatát „A magyar verses regény” témakörében. 1987-ben lett a tudományok doktora, kevéssel később egyetemi tanár és tanszékvezető is. 1989-ben választották meg dékánnak, 1997-ben rektorhelyettesnek, 2003-ban az összevont, nagy új egyetem rektora.

Oktatói, tudományos és egyetemvezetői tevékenysége nagy mértékben emelte az egyetem színvonalas munkáját, a hallgatók képzését, a kifogyhatatlan tudásvágyat. Beszélgetésünk kezdetén csöppnyi izgalmat fedezek fel a tekintetében, amit rosszul ítéltem meg. A professzor úr a rá jellemző szerénységgel kimondatlanul is azt üzente: nem sejtette, hogy ma is érdekes lehet életútja bárki számára. Mosolygunk mindketten, mert kifogyhatatlan az élmények tárháza a jelenben is, mint a tapasztalás, a hatalmas tudás és a természetes bölcsesség, amivel rendelkezik.

S hogy Mivel telnek nyugdíjas évei? A válasz az ő számára kézenfekvő. Felelete: „Már nem nagyon szaladok egyes munkák után, az idősebb ember lassítani is tud.” Találkozásunkkor, gondolatát igazolva, első emlékként idézi fel azt, amikor 2003-ban, egy szerdai napon megtudta, hogy másnap a debreceni egyetemen tesz látogatást Habsburg Ottó, az utolsó magyar királynak, IV. Károlynak a fia. Különösebb előkészítésre nem nagyon volt mód. „Mivel a televízióban már láttam őt nyilatkozni, tudható volt, hogy magyarul jól (bár hibásan) beszélő partnerre számíthatok. Bár történelem szakot nem végeztem, sokat olvastam szakkönyveket, érdekelt a történelem. Ottó csak annyit üzent, hogy felesége és fia is vele tart, s hogy az egyetem rektorával szeretne találkozni. Mivel 11 óra tájra jelentkeztek be, ez nyilvánvaló volt, hogy ebéd meghívásra számítanak. Felesége, egy belga hercegné szótlan, csendesen vendégnek bizonyult, fia viszont (míg apja a mosdóban járt) arra kért, hogy ne kínáljuk apját borral a továbbiakban, mert nem tud mértéket tartani. Mint az várható volt, ömlött belőle a szó, kissé raccsolva beszélt, mondván: „Mi magyavok” – így, meg úgy…”

Bebizonyosodott, amit többen mondtak már, hogy Otto herceg jól ért és beszél magyarul, s többek szerint Mária Terézia mellett ő volt a „legokosabb” Habsburg. (Nem sokkal debreceni látogatása után „Ottó főherceg” elhunyt.) Egyébként 1997-ben látogatott első ízben Magyarországra magánemberként. Egy szigorúan titkos minősítésű rejtjeltáviratban a személyi titkára arról értesítette a bonni magyar nagykövetséget, hogy Habsburg Ottó, az Európa Parlamenti nyugatnémet képviselője néhány fős kísérettel „teljesen magánjellegű látogatást” kíván tenni Magyarországon, s „hivatalos személyiségekkel nem kíván találkozni”. Az utazás pontos időpontja és az útiterv még akkor nem volt ismert, csupán az volt biztos, hogy osztrák útlevéllel utazik, néhány fős nyugatnémet kísérete pedig, a magyar-osztrák határon veszi fel a vízumot. Ezt követően a szokásos eljárásrendnek, megfelelően a külügy tájékoztatta a pártközpontot Habsburg Ottó akkori magyarországi látogatásáról. Az MSZMP KB titkársága tudomásul vette Habsburg Ottó látogatását – magánemberként - Magyarországra, de a sajtó nem publikálhatta érkezését. A látogatás egyfajta áttörésnek számított Habsburg Ottó és a szocialista magyar állam kapcsolatában, bár informális szinten korábban is voltak előzményei a kapcsolat felvételének.

Professzor Úr, mielőtt további emlékekről, élményekről beszélgetünk, valamint a Debreceni Egyetemen s más területen végzett elhívatott munkáiról, tekintsünk kicsit a múltba, a kezdeti évekre, a családra.

Rosszkor, rosszidőben születtem Csornán, mert az 1944-es esztendő mindenki számára nagyon nehéz időszak volt. A szüleim agrárszakon végeztek Pallagon, édesanyám később Hódmezővásárhelyen tanítónői diplomájával vállalt munkát. Édesapám ú.n. alapfokú téli iskolai oktató, utóbb igazgató volt Hódmezővásárhelyen. Az 1940-es évek nehezek, komiszak voltak.  Édesapám a hódmezővásárhelyi téli gazdasági iskola igazgatójaként kapta az utasítást, hogy a közeledő szovjet csapatok elől mindent nyugat irányába kell menekíteni. Lovas kocsival kellett Csornára mennünk (az ország egyik legnyugatibb városa ez), én aztán ott születtem meg szörnyűséges viszonyok között. Az igazolások után apám a jászberényi gazdasági szakiskolába került, s bár sikerült visszakerülni Vásárhelyre, a Rákosi-korszak rendkívül nehéz helyzetbe hozott mindenkit.

A családban volt, aki majd Professzor úrhoz hasonlóan sokat olvasott?

Az Imre felmenőim, dédapám, nagyapám a debreceni kollégium diákjai voltak, s pályájuk nagyobbik felében maguk is magyart, latint stb. oktattak. Édesanyám öttagú családot látott el. Kertünk volt Jászberényben, disznót, tyúkokat nevelt stb., bizony nem láttam regényeket olvasni, legalábbis nagy, terjedelmes regényeket nemigen láttam a kezében. Édesapámnak is sokat kellett dolgozni, otthon besegíteni, így aztán nagyregényeket nemigen láttam a kezében. (Inkább később, mikor már mi „kirepültünk”, s ő meg nyugdíjas lett.) Testvér bátyám viszont nagy olvasó volt, kezdetben Verne, aztán Jókai stb. (Belőle aztán kutató orvos lett.) A testvérhúgom, aki vegyész lett, s három gyermeket nevelt, szintén csak későbbi életszakaszán olvashatott többet.

Mielőtt az egyetemi évekre térünk, szívesen meghallgatom azt a történetet, amikor 13 esztendősen Baradlay Jenő szerepére kiszemelték a kisdiákok. Miként emlékszik erre?

Hetedik osztályos voltam, fiúiskolába jártam, amikor a szomszédos leányiskola igazgatója (egy volt színésznő instrukciói alapján „kinézett” Baradlay Jenőnek A Kőszívű ember fiai előadásában). Addig elég gátlásos voltam, dadogtam, makogtam, megszólalni sem szerettem, de otthon sok vers hangos olvasásával próbáltam megszabadulni ettől a gátlástól, így aztán már szavaló versenyeket is tudtam nyerni. 1959-ben a vásárhelyi Bethlen Gimnázium tanulója lettem, ekkor már nagy olvasóként. Így aztán 1963-ban úgy kerültem a debreceni egyetem bölcsészkarára, magyar-orosz szakra, ahol az általam már ismert nagy klasszikusokat (Tolsztoj, Dosztojevszkij) ismertem. Ott aztán olyan pályamunkával nyertem másodéves koromban, hogy Barta János akadémikus egyszakossággal emelt ki.

Színes érdeklődéssel rendelkeztek a közvetlen családtagok.

Valóban sokirányú érdeklődés volt jellemző a családra. Az erdélyi rokonságban leggyakoribb a lelkipásztori hivatás volt. A bátyám kutatóorvos lett, a testvérhúgom vegyész. Ő a három gyermekem mellett édesanyámat is ellátta. Ha több ideje lett volna, minden bizonnyal kandidátusi fokozatot is szerez. Mindemellett a családban öröklődő vallási hagyomány iránt is megőriztem a hűségemet, habár katolikus lányt vettem feleségül.

Milyenek voltak az egyetemi évek ekkoriban?

Remek tanáraim, professzoraim voltak. Másodéves koromban írtam egy tanulmányt a költői képekről, amit Barta professzor nyomban meg is jelentetett az intézeti kötetben. Két év után az orosz szakot leadtam, hogy speciális elméleti studiomokkal foglalkozzam. Hiába voltam jeles tanuló, ismeretség híján álláshoz nem jutottam végzéskor. Ekkor még az általam hűtlenül elhagyott oroszos tanáraim segítettek. Csoportvezetőnek kértek fel az Oroszországban részképzésre kerülő hallgatók mellé, sőt még remek témát is ajánlottak. Az orosz szimbolizmusról írtam kisdoktori értékezést, igaz, hogy ennek képviselői messze estek a bolsevizmustól. Egy irodalomtörténész kolléga halála miatt viszont hazatérésem után bekerülhettem a Magyar Irodalomtörténeti Intézetbe.

Mit tudhatunk a feleségéről, a családjáról, esetleg érdekesebb élményekről?

A feleségem a csoporttársam volt, Mezey Theodóra. Ő a diploma megszerzése után Konyáron tanított, Debrecen mellett egy kicsiny faluban. Hajnali négykor indult a vonathoz és délutánra ért haza. Később az akkori Landler Jenő Szakközépiskolába került, ahol nem volt könnyű az ipari tanulói karakterű oktatásban részesülők számára pl. a Bánk bán-t tanítani. De nem „adta fel”, behívta őket délutáni korrepetálásra.
Én pedig elkezdtem a munkámat az irodalmi intézetben, amelyben világirodalmi előadások tartását osztották rám. (Nem volt egyszerű, mert gyarló francia és angol tudásommal egyszerűen nehezen lehetett szakirodalomhoz jutni.) Negyvenévesen lettem kandidátus.
Mindig párton kívüli maradtam, pedig emberi és szellemi „teljesítményem” alapján javasoltak, sőt invitáltak az MSzMP-be. Amikor jött a rendszerváltás, dékánnak választottak meg a 89-92-dik korszakra. Ezt követően lettem vendégtanár a Helsinki egyetemen.
Szerencsére jöhetett velem a feleségem. Gyermekünk, sajnos, nem született több fájdalmas veszteség után sem. Nagyon vágytunk rá...
Így aztán a hivatásunk és a család felé fordultunk, ahogy mondják, jóban-rosszban.

A finnek vendégszeretete nem túl intenzív.

Ha hozzánk vendégprofesszor jön (francia, orosz, német, olasz), nagy ünnepélyességgel, eszem-iszommal fogadjuk. A finnek nem ilyen intenzíven barátkozók. De ezt aztán fel lehetett dolgozni, mondván, nem várhatjuk el, hogy külföldiek is a mi temperamentumunk szerint viselkedjenek.

Professzor úr felesége hogyan fogadta ezt a helyzetet?

Neki jobb a nyelvérzéke és szebben, jobban beszél finnül is. Feladatot is kapott: a követségi alkalmazottak gyerekeinek tartott órákat, hogy majd a nyáron hazajőve levizsgázhassanak bizonyos tárgyakból, s ily módon ne veszítsenek évet.

Milyen tanulmányutakon vett még részt Professzor Úr?

Mint a debreceni ALFÖLD folyóirat szerkesztője, a lap külföldi partnereihez néha el kellett utazni Romániába, Lengyelországba, Ukrajnába. Aztán rektori kinevezésem előtti hetekben Angliában próbáltam „tanulni” az angol felsőoktatásból.

Visszatérve Finnországra. Magyar anyanyelvű hallgatók is voltak Helsinkiben az egyetemen?

Igen, Helsinkiben voltak magyar anyanyelvű hallgatók, de finn iskolában járva a magyar irodalom fogalmaiból több ismeretlen maradt a számukra. Figyelmeztettem őket, hogy ha valamelyik szó ismeretlen, szóljanak. Nem is csodálkozhattam azon, hogy például a családi körben nem szerepelt a számukra a „végvár” szó.
Mikor Esterházy Péter könyvei kezdtek megjelenni finnül, akkor már tudtam annyira finnül, hogy finnül mutattam be a regényeket a finn kiadó estjén.

Amikor visszatért professzor úr Finnországból, azt követően, 1998-ban választották meg oktatási rektorhelyettesnek, majd 2000-ben tanárképzési rektorhelyettesnek 2003-ig, s egy esztendő múlva a nagy debreceni egyetem rektora lett. Megtisztelő, s egyben hatalmas kihívás volt, nagy felelősséggel.

A rektori tevékenységemet is kevés kudarccal végeztem el, empatikusan viszonyultam mindenkihez. Annyi mindenhez kellett volna érteni, ami szinte lehetetlen volt, nem voltam túlzóan újító sem dékánként, sem rektorként. Illene munkatársnőimet és munkatársaimat hálás tisztelettel és igazi gyöngédséggel hozni szóba, de talán ez kissé zavarba hozna. Ha mégis egyvalakit meg kellene neveznem, akkor Nagy Zoltán professzorra gondolok, aki páratlan tapintattal és aktivitással állt mellettem úgy is mint barát, úgy is mint helyettes.

Professzor úr, ha most tekint vissza a dékáni, rektorhelyettesi, rektori megbízatására, miként értékeli azt az időszakot?

A dékáni működésem 1989-1992. közötti időszakára gondolva nehéz összehasonlítani a későbbiekkel, ugyanis ez esett a rendszerváltozás időszakára. Nagy kihívást, páratlan tapintatot igényelt: az orosz szak létszámának csökkentése (megszűnt kötelező tárgyként az iskolákban), a marxista intézetnek személyi és ideológiai átalakítása, de mindezt azzal a tapintattal és tárgyilagossággal, hogy az minőségileg mutatkozzék meg, más rendszerváltások milyenségétől különbözve. Amikor bölcsész dékán lettem, akkor Daróczi Zoltán és Bazsa György professzorokkal dolgoztam együtt. Hárman együtt vezettük az egyetemet, ami akkor két karból állt. Nem bánom ma sem, hogy 1992-ben dékánként nem vállaltam újabb három évet (pedig erősen próbáltak rábeszélni). Majd Bazsa György elérte, hogy 1998 tavaszán elvállaltam az oktatási rektorhelyettesi feladatokat a KLTE-n. Ez már egy jóval bonyolultabb feladatrendszer volt. Különböző intézetek karoknak a csírái lettek, a közgazdasági, jogi intézet például, így nagyon kiszélesedett a tevékenységünk, s az egyetem működése. Aközben már eléggé erőteljesen zajlottak az előkészületek az egyetemi integráció irányában. És mivel bölcsészkarról érkező rektorhelyettes voltam, felmerült a gondolat, hogy az első rektorválasztáson ne a három egyetem részéről legyen három jelölt, hanem inkább legyen egy bölcsész és egy TTK-s, tekintettel az egyetem nagyságára, méreteire, nemzetközi jó hírére. Kellő biztatást kaptam, erős indoklással, ami nem más volt, mint az, hogy érdemes lenne megmutatni, hogy a bölcsészkar is tud produkálni olyan rektorjelöltet, aki egy ilyen megmérettetésben is meg tudja állni a helyét.

Ennek egészséges rivalizálás hatása van számomra, vagy valamiféle örök bizonyítás a nagyobb karok között. Ekkor Bazsa György és Fésüs László professzorok voltak vélhetően a legesélyesebb jelöltek.

Ez így volt, és nem ellenük, hanem a bölcsészkar presztízséért szerették volna, ha megmérettetem magam. A választás után merült fel, hogy négyen, akik 1998-ban pályáztunk rektornak, együtt legyünk a vezetésben. Remek ötlet volt, mert kipróbálta mindenki magát ezen a felelősségteljes területen, másrészt tartózkodás is élt bennünk, vagyis az összefogás erősebb motiváció volt, mint a rivalizálás. Számomra ez a feladat könnyű volt ebben a vezetésben, mert ahogy korábban is elmondtam, a családom által betekintést nyertem szinte minden területhez. Az én feladatom, a tanárképzési rektorhelyettesi poszt alapkoncepciója hasonlatos volt a KLTE-n korábbi működésemhez. A legmagasabb létszámú karok a TTK és a BTK voltak. Persze az orvoscentrumot és a jogi kart leszámítva mindenhol létezett tanárképzés, mint például az agrármérnöki tanárképzés. Utóbbiak az agrár-egyetemi végzők közül mezőgazdasági szakközépiskolákban – ami szintén az egyetemhez tartozó középfokú intézmény – tanítják a szaktárgyakat. De – szerencsére – a Konzervatóriumnak is van tanárképzési profilja.

Ha jól tudom, aktív egyetemi oktatói éveiben, professzor úr tanárszakosként járt a gyakorló iskolába, és figyelte, támogatta a „kistanárok” – diploma előtt állók – véleményezését. Mit jelentett ez pontosan?

Ez így történt, mivel magam is tanárszakosként végeztem. Tudtam, hogy mit jelent a gimnáziumokban a gyakorló tanítás. Az irodalom tanszéken dolgozók kaptak olyan feladatot is, hogy járjunk ki végzés előtt álló egyetemi hallgatók zárótanítására.
Működött Tanárképzési Bizottság, Tanárképzési Kollégium és mindig konzultáltam azokkal a kollégákkal, akik napi szinten részt vettek az általános iskolások és a középiskolások tanításában, illetve az ötödéves gyakorló „kistanárok” felkészítésében a záróvizsgájukra.
Azt a kissé „idealista” tervemet sem feledem, hogy a csodás Alföld közepén szerettem volna megteremteni kollégáimmal az agrárszakoktatás országos központját. A tradíció is adott volt, a jól képzett szakemberek is készen álltak erre a feladatra, de a minisztériumot hiába „kérleltük”, éppen ebben az időben zajlottak a megszorító intézkedések.

Professzor urat hatalmas szakmai elismerés, ismertség, hatalmas vezetői tapasztalat, s a hallgatók és a kollégái szeretete, tisztelete övezi. Mit tekint rektorsága legnagyobb sikerének?

Sosem magamnak tulajdonítottam a sikereket, ráadásul az integrációs projektet például hosszú éveken át mások dolgozták ki és vitték sikerre. A saját rektori időmből egyetlen nagyobb eseményt emelnék ki, amelynek az ötlete és megvalósítása is az enyém. Persze többen segítették ebben, különösen nagy odaadással Abádi Nagy Zoltán külügyi helyettesem zseniálisan virtuóz módon, fantasztikus műveltséggel támogatta a munkámat. Az Európai Unióhoz való csatlakozás előtt pár nappal, a 2004. április végén terveztünk egy konferenciát. Ennek lényege, hogy Észak-Magyarországon (Debrecenben) közel az ukrán, román, szlovák határhoz, velünk, magyarokkal, nem politikusok bevonásával, hanem elismert szakmai és erkölcsi kiválóságokkal kulturális és tudományos kérdésekben össze kellene fogni az egyetemeinknek.
Valóban sikerült elismert és ismert személyeket megnyerni az ügyünkhöz – Melis Györgyöt, Erdő Pétert, Bölcskei Gusztávot, Dobos László szlovákiai magyar írót stb.
 „Sokan voltunk”, s közös állásfoglalásban jelentettük ki, hogy sosem fordulhat elő többé, hogy e népek írói, tudósai, művészei, rektorai, egyetemi vezetői ne találják meg azt a közös „hang”-ot, ami a segítő szándékú összefogást biztosítaná. (Magam is csak ekkor tudtam meg, hogy Melis György szlovák anyanyelvű magyar, de „nagy” magyar.) Ekkor mondtuk ki, hogy bármely jogos vagy jogtalan szemrehányás helyére őszinte barátság a cél.
Talán ezt tekintettem rektori működésem legnagyobb sikerének.

Az egyetemi integrációt is közelről figyelte professzor úr 2000-es évtől, s előtte a készülődést, mely egybe esett a nehezebb időkkel hazánk pénzügyi helyzetét illetően. Erre hogyan emlékszik?

Képzelje, voltak egyetemi dolgozók, akik semmit sem érzékeltek ebből. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt hatalmas és példás fordulat a magyar és a debreceni felsőoktatás történetében. Hatalmas munka, előtanulmányok, külföldi tapasztalatok szerzése, alapos megfontoltság előzte meg a döntéseket. Ráadásul a gazdasági visszaesés sem kedvezett a fejlődésként életre hívott egyetemi integrációnak. Az elmúlt évek aztán azt bizonyították, hogy a centralizáció sok kérdésben segítette az átállást.

Professzor úr a Helsinki egyetemen vendégtanár és számos nemzetközi konferencián meghívott előadó volt. Fő kutatási területei – egyebek mellett – a XIX. századi, valamint a kortárs magyar irodalom, továbbá a kelet-közép-európai irodalmak összehasonlító vizsgálata. Munkásságát széleskörű szakmai tájékozódás, szélsőségektől mentes szemléletmód, a magyar és a világirodalmi jelenségek együttes mérlegelése jellemzi.

Visszatekintve azt lehet észrevenni, hogy az irodalmi folyamatok közül a műfaji és összehasonlító irodalomtörténeti kérdések tárgyalásához vonzódtam: Arany János balladái (1988) A magyar verses regény (1990) Műfajok létformája XIX. századi epikánkban (1996) Fontosnak gondolom a 19. és 20. századi orosz irodalommal foglalkozó tanulmányaimat (Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkij). Irodalmi működésemnek első két évtizedében (de kicsit később is) a kortárs magyar irodalomról is jelentek meg cikkeim, könyveim: Jókai Annáról, Rákos Sándorról, Esterházy Péterről stb. Közreműködtem számos országos szépirodalmi folyóirat szerkesztésében (ALFÖLD, PROTESTÁNS SZEMLE). De írtam debreceni szépírókról is, pl. Borbély Szilárdról, sőt Szabó Magdáról is.

Professzor úrról azt is lehet tudni, hogy személyében nagyon kedvelte Szabó Magdát.

Kétségtelenül sokak számára nem volt szimpatikus, affektálva beszélt. De hát tudnivaló, hogy az igazán nagy írók közt is akadtak nem feltétlenül szeretnivaló személyiségek. (Szabó Lőrinc például igen nagy költő volt, de nem feltétlenül volt hétköznapi értelemben rokonszenves.) Viszont Szabó Magdát is sokan szerették. Pinczés István rendezőtől például azt hallottam, hogy Szabó Magda annyiban rokonszenves szerző volt, hogy drámája rendezőjének sokat segített, illetve ha a rendező változtatásokat javasolt, azokat gyakran elfogadta. 

Számítottak-e életében, munkásságában, vezetői tevékenységében azok a díjak, amelyek munkája, hívatása nagyságát is elismerik a mai napig?

Nem hiszem, hogy nem örültem egy-egy elismerésnek. Idegen nyelven megjelent, világirodalmi, orosz irodalmi publikációim valószínűleg sikeresek voltak, de erről csak véletlenszerűen értesültem, nem nagyon jártam utánuk, tehát ha a becsvágy nagyon hajtott volna, bizonyára örvendtem volna minden pozitív visszhangnak. Ami eljutott hozzám, az – persze – jól esett. De „elnyomott” szerzőnek sosem tartottam magam, s ha Esterházy Péter széles nyilvánosság előtt engem kissé feszélyezve is a legjobb „értői” közé sorolt, az jól esett. De méricskélni nem nagyon szoktam, hogy vajon több, másféle elismerésben miért nem részesültem. Dékáni, rektori működésem visszajelzése meglehetősen elismerő volt, ámde én nagyon jól tudtam, s ezt néha az egyetemi tanács előtt be is vallottam, hogy ezt vagy azt nem így kellett volna megoldani, de siettem hozzátenni, hogy nem azért mondom ezt, mert önkritikus erényekkel kívánok „díszelegni”, hanem hogy utódaim számára legyen tanulságos valamely kudarc, vagy tévedés.

Balogh Mária 
Fotó: Hajdu Csaba Alex