Tollrajz: Prof. Dr. Muszbek László kutatóorvos, akadémikus | Dexikon

Muszbek László Széchenyi-díjas magyar kutatóorvos, akadémikus, hematológus egyetemi tanár fő kutatási területe több, mint öt évtizede a trombózis és a véralvadás, valamint a laboratóriumi diagnosztika. Mindezek mellett rákkutatási kérdésekkel is foglalkozik a 82 esztendős professzor. 
Sárétudvariban született, majd iskoláit kiváló eredménnyel kijárva, 1960- ban sikeresen felvételizett a Debreceni Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karára, ahol 1966-ban szerzett orvosi diplomát. Ezt követően az egyetem Kórélettani Intézetének lett a gyakornoka, majd a tanársegédje s három esztendő múlva már laboratóriumi szakorvosi képesítést kapott. 
Kitartó, elhivatott munkájának köszönhetően 1978-ban az egyetem általa megszervezett Klinikai Kémiai Intézete – később Klinikai Biokémiai és Molekuláris Patológiai Intézet, mai nevén Laboratóriumi Medicina Intézet – megbízott, majd kinevezett – igazgatói feladatait is ellátta. 
 Ezt a tisztségét a 2000-es egyetemi integráció után is megtartotta. Megannyi hazai és nemzetközi hírű kutatása, előadása, publikálása mellett, 1995- től két cikluson át, az egyetem rektora volt.  
Muszbek László nemzetközi hírű akadémikus, kutató professzor, aki az orvosi hivatás iránti elkötelezettségét édesapjától kapta örökségül. Ma is aktívan tevékenykedik a Debreceni Egyetemen. Vele beszélgettünk gazdag életútja ritkán hallott, meghatározó, kedves emlékeiről.

- Professzor úr, Széchenyi-díjas, nemzetközi hírű akadémikus, kutató, tudós, orvos, hematológus szaktekintély. Amióta ismerem, végtelen szerénység, segítőkészség jellemzi. Létezik, hogy ezt a gyermekévek neveltetésének köszönheti?

- A gyermekkor sok mindent meghatároz a későbbi életünkben. Ebből a szempontból is szerencsésnek érzem magam, mert csodás családban, környezetben nevelkedtem. Jól érzi, valóban nem szerettem soha dicsekedni, előtérbe helyezni magam. Olykor úgy tűnik mintha introvertált személyiség lennék, pedig nem vagyok az, csak talán, a számomra őszinte és kellemes környezetben szívesebben nyitok. Ez nem vonatkozik a kutatói, előadói tevékenységemre, a hivatásomra, hiszen azok az életem egyik szépségei. 

- Hogyan indult el a diák Muszbek László Sárrétudvariból, a kicsiny bihari településről, a Debreceni Orvostudományi Egyetem felé?

- Sárrétudvariban születettem, hatéves koromban még ott éltünk. Apám orvos volt a településen, majd új körzetet kapott Törökszentmiklóson. A nagyszüleim is Sárrétudvariban laktak, feledhetetlenek az akkori élmények, emlékek. Anyai nagyszüleim Erdélyből származnak, az első világháborút követően átjöttek Magyarországra. A nagyapám előtte jegyzőként dolgozott Székelyudvarhelyen, majd a szülőfalumban főjegyzői állást kapott. Beleilleszkedett a sárréti világba, nem feledve a gyökereket. Ez is hatalmas örökségem maradt. A gyökerek, ahonnan indultunk, nem feledhetők, az életünk meghatározói. Apai ágon Szabolcs községbe vezetnek vissza az ősök, akik földművesek voltak. Becsülettel, dolgosan élték az életüket. Nagyapám később Sárrétudvariba költözött át a nagyanyámmal. Ott éltek, de nem tudom mennyire találták meg a helyüket az új környezetben a földművelő gazdák.

- Professzor úr hatéves volt, amikor a háborút is meg kellett élnie, ami ugyancsak mély nyomot hagy a gyermek és a felnőtt lelkében is. 

- Éreztük a hatását, végtelen nehéz idők voltak. Egy kicsiny parasztházba kellett átköltöznünk, ott vészeltük át a háborút. Felettünk repülők, rémület, félelem, megmaradtak ezek az emlékek is. Amikor levonult a háború, s túléltük, vagy túlvészeltük, ami csöppet sem volt könnyű időszak sem nekünk, de a nagyszüleimnek sem. Senkinek. Nagyapámat, aki főjegyző volt Sárrétudvariban, a rendszerváltáskor nyugdíjazták. Beköltöztek Debrecenbe, és jobb híján a MÉH – Vállaltnál helyezkedett el, ami hatalmas váltás volt addigi hivatásához, életéhez képest.

- Jól tudom, hogy professzor úr még diákkorában, a gimnáziumi évek alatt, szerencsét akart próbálni és disszidálásra szánta el magát?  

- Valóban, el akartam hagyni az országot, mint oly sokan akkoriban. Nem voltam még 15 éves, a középiskola első évében, amikor menekülni akartam innen. Nem tetszett, hogy bejöttek az oroszok és az sem, ami ezzel teherként a magyar emberekre nehezedett. Így néhány jó barátommal úgy gondoltuk, ideje útra kelni az új Világ felé. Hittünk abban, bárhol jobb lehet, mint itthon.  

- Mit szóltak a szülei ehhez? Disszidálni készült az egyetlen fiúk? 

- Ja, ők erről semmit nem tudtak! – feleli a legnagyobb természetességgel - Sajnos elkaptak bennünket, és leszedtek a vonatról Nagykátán, öt barátommal. Nem disszidáltunk. Lázadóbbak, érettebbek voltunk, elindultunk a nagyvilágba. Nem számoltunk a következményekkel, a lehetőségeinkkel. Apám szigorú ember volt, de ekkor nem történt semmiféle retorzió. Örültek, hogy megtaláltak és itthon maradtam.

- Volt ennek a merész tettnek bármikor valamilyen negatív következménye? 

- Az volt a szerencsénk, hogy tanulmányi szünet volt, így valami csoda folytán ezt nem kellett az iskolában hivatalossá tenni. A KISZ-be viszont csak negyedik osztályos koromban vettek fel. Ez volt a büntetés, akkor, ami nem volt mellékes, bármit gondoltunk erről, hiszen az egyetemi felvételhez kötelező volt KISZ-tagnak lenni.  

- Van testvére professzor úrnak, akivel olykor cinkosságot vállalhatott?  

- Erre már nehéz lenne visszaemlékezni. Egy testvérem van, dr. Muszbek Ildikó, ő nyugdíjas orvos Debrecenben. Kórházban dolgozott, most körzetiorvosként él a hivatásának. Neki is sok problémája volt az életben, de élvezte, amit csinált, szereti az embereket és a hivatását. A munkájában hatalmas örömét lelte ő is. 

- Sokáig azt hittem, hogy Muszbek Katalin pszicho-onkológus, professzor úr testvére, aki az 1991-ben indította el a hazai hospice mozgalmat, megteremtve ezzel a Magyar Hospice Alapítványt, Polcz Alaine - nel.  

- Muszbek Katalin a másodunokatestvérem kiváló ember, szakorvos, szívesen találkozom vele, amikor lehetőségünk van erre. A Magyar Hospice mozgalom zseniális úttörője. Mostanában volt 75 éves, s mivel úgy tervezte karrierpályáját, hogy eddig szeretné az orvosigazgatói operatív feladatokat ellátni, átadta kolléganőjének a szakmai vezetést bő 30 év után a Magyar Hospice Alapítvány élén. Nem szakadt el az alapítványtól, az alapítói jogokat továbbra is gyakorolja, és folytatja a pszicho-onkológusi tevékenységét ugyanitt.  Tisztelem, mert minden erejével és tudásával a betegeit szolgálja. Ráadásul a végstádiumú, gyógyíthatatlan embereknek nyújt az alapítványuk emberhez méltó létet az élettől való búcsú legfájdalmas szakaszában. Méltósággal elmenni, meghalni. Hatalmas szolgálat ez.  

- Nagyon keveset olvashatunk arról, hogy a szaktekintélynek számító orvosaink, kutatóink, tudósaink, oktatóink a Debreceni Egyetemen, milyen családi hátországgal rendelkeznek. Ennek elsősorban azért van jelentősége, mert kiváló munkát csak nyugodt, támogató és szerető légkörben lehet végezni.  

- Nyilván, létezik ebben valamiféle visszafogott szemérem, zárkózottság, ha nem tárulkozunk ki a családunkról. Igaza van, mert azokban, akik ránk kíváncsiak, ismernek bennünket, gyógyítjuk őket, bizonyára felvetődik a kérdés, vajon hogyan tud egy orvos, kutató, oktató az egésznapos túlfeszített munka mellett másnap frissen, üdén helytállni. Ennek a praktikája mindenkinél más és más, de a kiegyensúlyozott, egészséges életvitel, életmód mindenképpen meghatározó.  

- Kezdjük akkor a feleségével a család bemutatását! 

- A feleségem angol-francia szakos kiváló, veleszületett nyelvtanár tanár volt, a Tóth Árpád Gimnáziumban dolgozott hosszú éveken át. Ezt követően önálló nyelviskolát hozott létre, ami sikeres volt, számára kiteljesedést jelentett a hivatásában. Most már nyugdíjas, de aktívan dolgozik, amiben szintén örömét leli.  Ez a második házasságom, ami megannyi szépséget tartogat a mai napig is. Az első rövid ideig tartott, amelyből a legidősebb lányom született, Dóra, akitől egy végtelen kellemetlen családi helyzet, hosszú időre elválasztott. Szerencsére visszataláltunk egymáshoz. Éveken keresztül, önhibámon kívül, sajnos nem tudtam találkozni a lányommal. Utána ez megváltozott azzal, hogy Dóra megkeresett és egyre szorosabban tartottuk a kapcsolatot és szerencsére minden szépen alakult. A Harvard Egyetemen végzett, mint jogász, majd a bostoni egyetemen amerikai irodalom szakon. Akkor kezdett írni, s azóta hét-nyolc könyve jelent meg. Ott élt a lányom, majd a kiváló képességeinek köszönhetően Magyarországon is ösztöndíjas állást kínáltak számára, most két egyetemen oktat itthon is. Így a találkozásaink mára szinte rendszeresek. Dóra leánya, az unokám, Ofélia egyetemista.  

- Az előbb beszéltünk a második feleségéről és házasságáról, amiben szép és békés hátországra talált. Nem szóltunk viszont a másik két leányáról. Róluk mit tudhatunk? 

- Noémi és Johanna a második házasságomban születtek, s rájuk is nagyon büszke vagyok. Noémi itt Debrecenben járt gimnáziumba, majd Budapesten a Közgazdaságtudományi Egyetemen végzett. Egy darabig itthon dolgozott, nem sokáig, mert Angliában kapott kiváló álláslehetőséget. Ő is igen sikeres. Angol párja van, a gyermekük, Artúr 14 éves, tehetséges zenész.  

Noémitól sem állt távol a vállalkozói szellem. Sőt, ő az egészségügyi pályához közel találta meg a hivatását. Elvégzett egy egészségügyi-közgazdász szakot is Yorkban és létrehozta meglehetősen speciális, szakirányú vállalkozását. A központ Oxfordban van, gyógyszerek vizsgálatával foglalkozik.  

Johanna 45 esztendős, előbb a Kertészeti Egyetemen végzett, azzal párhuzamosan tanult az Iparművészeti Egyetemen. Csodálatosan fest és rajzol. Egy darabig Budapesten dolgozott, aztán Amerikában New Yorkban a columbiai egyetemen egy másik diplomát is szerzett. A columbiai egyetemen, építész szakot végzett. Ott is helyezkedett el, három-négy évig dolgozott a tengerentúlon. Messze volt Amerika, így átjött Európába, most Angliában él, a Liverpooli Egyetem oktatója.  Mind a három lányom kifejezetten sikeres, szorgalmas, a hivatásukban nagyszerűen kiteljesedtek. Végtelenül büszke vagyok rájuk. 

- Professzor úr egész eddigi életútja, kutatói, világhírű professzori munkája nagyon gazdag, sikerekkel teli. Hogyan lehetett a családra figyelni a hatalmas odaadást, elfoglaltságot igénylő munkák mellett? 

- Az ösztöndíjnak köszönhetően – Pennsylvaniai Egyetemen (1987) és a Harvard Egyetemen 1991-ben és 1994-ben, majd később 1997 és 2004 között Széchenyi professzori ösztöndíjas voltam. A Philadelphiai Egyetemen pedig vendégprofesszor voltam egy évig, ahová a családom is velem utazott. Noémi és Johanna egy esztendeig ott jártak iskolába, Dóra pedig eleve ott élt. A munkáim, kutatásaim mellett a családomat soha nem mellőztem. Sok gazdag, összetartó, szépséges családi programban volt részünk. Az nem kétséges, hogy a kutató, az orvos kollégáimhoz hasonlóan, olykor több időt kellett töltenem a munkahelyemen, vagy más városokban, mint vendég professzor, oktató és előadó.  

- Miként vezetett az út az orvosi pályára, az akkor még Debreceni Orvostudomány Egyetemre?

- Apám orvos volt, a szüleimnek természetes lett a gimnázium végén, hogy követem őt ezen a pályán. Nekem nem annyira, mert a matematika, a fizika sokkal jobban érdekelt. Matematikus akartam lenni. Végül kompromisszumot kötöttünk apámmal. Három évet elvégzek és meglátjuk hogyan tovább, átmegyek-e más szakra, vagy maradok az orvosin.  Apámék ebben az időben elmentek külföldre, akkor bejelentetem, nem folytatom az egyetemet. Jeles voltam, mégis úgy gondoltam, hogy engedek a kitörési vágyamnak. Ennek ellenére még egy évet kijártam az orvosin. Addigra megtetszett, fenntartotta az érdeklődésemet. Ott maradtam. 

- Korán elismerték professzor úr teljesítményét az orvosi diploma megszerzése után, 1966-tól. Ezután a Kórélettani Intézet gyakornoka lett fiatalon, két évvel később már tanársegéd.  

- Szerettem tanulni, kutatni, az orvoslás terén a belgyógyászat érdekelt a legjobban. A betegellátással nem volt bajom, de már az egyetem alatt eldőlt, hogy nem a hagyományos gyógyító orvoslásban veszek részt, hanem a kutatásban.  Lehettem volna gyakorló orvos is, hematológus, aztán úgy alakult a sorsom, hogy a gyakorlattal, a kutatással kerültem egyre szorosabb és elkötelezett kapcsolatba. A diagnosztika volt a foglalkozásom, több területet is felölelt a kutatási területem. Mindig elhivatottan, odaadással szerettem dolgozni. Természetes volt, hogy a kutatásaimmal haladjak előre. A tudásvágy, az újabb sikeres eredmények, hatalmas ösztönző erőt jelentettek mindig. A mostani generációban is vannak nagyon tehetséges kollégák. Öröm számomra, hogy huszonhét PhD-hallgatóm volt, sokan közülük egyetemi tanárok lettek. Igyekeztem mindenkor nyugodt, figyelmes és segítőkész lenni. Szerettem a hozzám kerülő, tehetséges diákokat. 

A legelső PhD hallgatóm Fésűs László professzor volt, aki ma már neves akadémikus. Szakmai barátság lett ebből. Tanítványaim közül Ádány Róza professzor tanszékvezető, a népegészségtan nemzetközileg elismert kiváló kutatója, Horváth Andrea Ausztráliában Laboratóriumi Medicina Intézetet vezet, Balogh István egyetemünk humán genetikai tanszékét vezető egyetemi tanára, de említhetném a tanszéki utódom a Debreceni Egyetem, Általános Orvostudományi Kar, Laboratóriumi Medicina Intézet igazgatóját, Kappelmayer János professzor nevét is. A sort hosszan lehetne folytatni, nem szívesen hagyok ki senkit, viszont túl hosszú lenne mindenkit felsorolni.  

- Mi motiválta professzor urat a fő kutatási területe felé, ami több, mint öt évtizede a trombózis és a véralvadás, valamint a laboratóriumi diagnosztika lett? 

- Nem könnyű erre pontos magyarázatot adni. Jó választás volt ez ma már bizonyos, ami szerencsére engem igazol. A kutatási eredményeknek köszönhetően egyre több betegen tudtunk, tudunk segíteni, amit a napi gyógyításban résztvevő kollégák is visszaigazolnak. Az nem is volt annyira fontos, hogy ez a „ranglétrán” mit jelentett, mert a tudományos eredmények elérése, azok beépítése a gyógyító munkába sokkal fontosabb volt.  

- Ha a pácienseknek kellene elmondani, hogy mit jelent a trombózisos betegség kutatása, miként foglalná ezt össze?  

- A trombózisnak két nagy csoportja ismert, ezeket a kialakulásuk helye szerint különböztetjük meg. Artériás-, és vénás trombózisról beszélünk, ha a kérdés felmerül. Az artériás trombózisra példa lehet a szívinfarktus, vagy a szélütés, a stroke. A vénás trombózisra pedig a mélyvénás trombózis, aminek következménye lehet például tüdőembólia. Mindkét esetben vérrög alakul ki, ami elzárja a vérútját az érben, de a folyamat, ami idáig vezet, ebben a két esetben, az eltér egymástól.  Artériás trombózis esetében a hiba a vérlemezkékben és az érfal belső oldalát alkotó sejtekben keresendő. Ha kisebb sebek keletkeznek az ér belső falán, elzáródik az artéria, ennek a következménye az artériás trombózis.  

A vénás trombózis hátterében más okok állnak. Részben a vénát érinti, ami a széndioxidban dús, elhasznált vért szállítja a szívbe, hogy az újból oxigénnel dús legyen. Itt a problémát nem a túl gyors véráramlás okozza, hanem épp a lelassult, valamint a véralvadási láncreakció fokozott aktivitása. Az itt kialakult vérrögöt nem csak a vérlemezkék, hanem azzal együtt kitapadt vörösvértestek és fibrin – a véralvadásban részvevő, stabilizáló fehérje – alkotják.  

- Gyakran halljuk, hogy az Aspirin jó a trombózis ellen, de nem mindegy, melyik típusáról van szó.  

- A vénás trombózis esetében az Aspirin nem hatásos, mivel a hatásmechanizmusa kifejezetten a vérlemezkék egyik enzimét gátolja. Ez a módszer csak az artériás trombózis esetében nyújt védelmet, mivel ott valóban a vérlemezkék kitapadása (összecsapódása) okozza a problémát. A vénás trombózis ellen a véralvadásgátló gyógyszerek működnek. Az aszpirin (acetilszalicil-sav) a vérlemezkék összecsapódását hivatott megakadályozni. Vagyis az 1900-as évtől tabletta formájában is megjelent készítmény nem csak fájdalom-, és lázcsillapító, hanem megelőzést nyújt a vérrögök okozta szívinfarktus és a stroke ellen is.  

- Mit jelent az egyre gyakrabban használt Aspirin rezisztencia kifejezés?  

- Felvetődött a szakirodalomban, hogy vannak olyan betegek, akiknek nem hat ez a kezelési mód, amit Aspirin rezisztenciának hívunk. Sokat foglalkoztunk ennek a kutatásával, vizsgálatával. Azt, hogy a gyógyszer hat, hosszú távú vizsgálat alapján, összevetések formájában a korábbi eredményekkel lehetséges. A rezisztencia az, hogyha nem hat a készítmény, amit biokémiai módszerekkel lehet igazolni. Kiderült, hogy ilyen nincs. Ez azt jelenti, ezért nem kell megvonni azoktól az emberektől, akik a kórképük miatt rászorulnak. Munkatársaimmal öt-hat közleményt írtunk, úgy tűnik, hogy ezt el is fogadják, mérvadónak tekintik.  

- Ha mérésekkel igazolják a rezisztenciát, mit vesznek alapul? 

- Az Aspirin rezisztencia gyakoriságának megállapítása hét napig, napi 100 mg Aspirinprotect- et szedő egészséges, önkéntesek és több, mint három hónapja Aspirin terápián lévő kardiovaszkuláris betegek között mért összehasonlítás. Az Aspirin hatás megállapítására általánosan használt laboratóriumi-, és referencia módszerekkel nyert eredmények összevetése szolgál. Ez rendkívül megbízható, de rendszerint túl munkaigényes és bonyolult ahhoz, hogy rutin laboratóriumi folyamatként alkalmazzuk. Ugyanakkor kiválóan alkalmas arra, hogy a kérdésekre világos választ adjon.  

- Tekintsünk újra a hétköznapokra. Professzor úr törést is megélt, ami a gáncsoskodók számlájára írandó. Kedvelt munkahelyét is el akarta hagyni, ha jól tudom.  

- Az akkori egyetemen (DOTE) 1978-ban, a Kórélettani Intézetben kezdtem nem túl jól érezni magam. Fiatal voltam, az irigyek megjelentek, ott akartam hagyni mindent. Állást kerestem más városban. Szabó Gábor volt az akkori rektor, aki megkérdezte: elvállalom-e egy új intézetnek a megbízott vezetői feladatát. Maradtam, s onnan nem foglalkoztam azokkal, akik akadályozni próbáltak. Egyre inkább motivált, ha hasonló helyzetet tapasztaltam, haladtam a helyes úton. A hivatásomnak éltem. Szabó Gábornak egyébként az egyetem és az emberek sorsa is fontos volt. Hála neki, megtett mindent, hogy ne kerüljek el az egyetemről.  

- Ezt megelőzően, 1973/74-ben az Egyesült Államokban töltött egy évet ösztöndíjjal. Ezt hogyan fogadták azok, akik nem értek el hasonló eredményt munkájuknak, kutatásuknak köszönhetően?   

- Laki Kálmán neves professzor volt a mentorom, aki meghívott oda. Hatalmas tanulási, kutatási, tapasztalási lehetőségben volt részem. Kellemes volt az az egy év, más környezet, csak a kutatómunkára kellett koncentrálni. Az első ott megjelent közleményemet a Nobel-díjas Szent Györgyi professzor ajánlotta közlésre az USA nemzeti akadémiájának a folyóiratába, ami végtelenül nagy öröm, elismerés volt számomra, hiszen a világ egyik vezető tudományos folyóiratában jelent meg a szakmai publikációm.  Amikor visszatértem Debrecenbe, nagyobb lett a figyelem felém, de az „ellendrukkerek” nem lettek elfogadóbbak, amit sosem értettem. Én örültem mások szakmai sikerének. 

- Professzor úr 1980-ban hematológus szakképesítést szerzett. Dolgozott-e osztályon, közvetlenül a betegek mellett gyógyítóként? 

- A kutatás volt mindenkor a hivatásom, azzal segítettem a kollégáim gyógyítómunkáját és a betegek egészségének visszaállítását. Vagyis, a hivatásom kapcsolódott a hematológiához, a laboratóriumi diagnosztika munka, a foglalkozásom így szoktam mondani. A hematológiai szakterület sok kérdést vet fel. A daganatos, rákkutatásban is részt vettem, de főleg a véralvadással, trombózissal kapcsolatos kutatómunkát végeztem évtizedeken át itthon és szerte a világ egyetemein. 

- Mivel magyarázható, ha napjainkban egyre több, egészségesen élő, 40-55 év körüli ember életét veszélyezteti a trombózis, a tüdőembólia, a stroke, azaz az agyiérkatasztrófa?  

- A genetikának különösen nagy szerepe van ebben, s nem különben a szinte megállíthatatlan stresszes életnek. Ha helytelen, egészségtelen életmóddal is társul, az különösen nagy rizikófaktort jelent. Két fajtája van: az artériás trombózis, ami a szívinfarktus és a stroke bizonyos formája. A másik a vénás trombózisok, a vivőerek trombózisa. Van hasonlóság is, de komoly eltérés is. 

Minden intőjel esetében érdemes szakorvoshoz fordulni, akkor is, ha úgy gondolják sokan, velük semmi tragédia nem történhet. Sajnos szinte bárkivel, bármikor történhet nemvárt egészségkárosodás. Minden rendellenességet ki kell vizsgáltatni, kezeltetni. 

- A rákkutatás is a tevékenységi körébe tartozik, ha nem is a fő hivatása. Újabb megválaszolatlan kérdés, a végtelenül sok daganatos betegség előfordulása. S bizony gyakorta akkor is, ha szűrővizsgálatra jár a páciens és nem hódol káros szenvedélyeknek. Mi lehet az oka ennek? 

- Erre a kérdésre azért nehéz válaszolni, mert minden eset és kórkép más és más. Felelőtlenség lenne találgatásokba bocsátkozni. Az bizonyos, hogy a genetikai tényező, vagyis az, hogy a családban milyen arányban s milyen jellegű daganatos betegségek fordultak elő, a prevenciót is hangsúlyossá teszi. A szűrő-, és laborvizsgálatokon való rendszeres megjelenést, az egészséges életmódot, amiben szerepet kell kapnia a helyes, kiegyensúlyozott táplálkozásnak, a függőséget okozó szerek kiiktatásának, ha az mértéktelen fogyasztást jelent – az alkoholra, a dohányzásra gondolok elsősorban-, és nem hagyható el a rendszeres mozgás sem. Mindenkinek a lehetőségéhez, az életkorához mérten érdemes ezt végeznie. A prevenciónak hatalmas a szerepe.  

Ha pedig nem volt daganatos beteg a családban, s az illető a lehetőségeihez képest egészségesen él, nagyon fontos a stresszt, mint alattomos rizikófaktort figyelembe venni, amennyire lehetséges, csökkenteni az életünkben. A trombóziskutatás kapcsolatban van a rákkutatással. Utóbbi nagyon széles terület, sok olyan mechanizmust, részterületet ölel fel, ami kapcsolódik a trombózis kutatáshoz. Könyvet is szerkesztettem, publikáltam a témában, de nem vagyok rákkutató. A genetika kiemelkedően fontos, mint rizikófaktor, sok szempontból befolyásolja az ember életét.  

- Sokan hisznek abban, hogy a pozitív gondolkodással segíthetik a gyógyulásukat. Talán furcsa a kutató professzortól választ várni erre. 

- A szakterületem valóban nem a lelki és a gondolati megközelítést helyezi a kutatás és a gyógyítás előterébe. Ezzel együtt, senkinek nem mondanám, hogy ne bízzon és ne reménykedjen a gyógyulásában! Hittel, bizakodóan tekintsünk a gyógyulásra, ez valóban fontos kérdés. 

- Professzor úr tudományos, szakmai publikációt hazánkban és szerte a világ neves egyetemein épp úgy jegyzik, mint az előadásait. Ahogyan korábban említette ez szakmai elvárás is és hivatásszeretet, elkötelezettség.  

- Az egyetemi tanári kinevezésemet 1986-ban vettem át, melyhez az említett nemzetközi publikálások vezettek, párhuzamosan a kutatómunka eredményességével. A tudományban az számít, hogy mit közöltünk le, mit olvashattak a kollégák itthon és külföldön. Amit előadunk még az sem annyira meghatározó, mint az, amit leírunk, dokumentálva, publikálva látják.  

- Az tehát, amiből tapasztalatot szereznek és egyben, amit vitathatnak? 

- Azt hiszem, így pontos, amit vitathatnak is. Sokat írtam az elmúlt évtizedek alatt, háromszáz publikációm ismert. Az ember, amit egyrészt kutatott, azt írja le, és azt a területet vigye előre legjobb tudása szerint. A célja, hogy továbbadja, nemzetközileg olvasott folyóiratokban, amit a kollégák olvasnak s alkalmazhatnak, konzultálhatunk róla. Semmiképpen nem állunk meg az elméletek szintjén, hiszen a gyógyításban az orvosok mindezt alkalmazzák. 

- Mit említ szívesen professzor úr a hematológiai kutatásából, ami beépült a gyógyítómunkába nemzetközi szinten?  

- Ami nemzetközileg fontos, az itthon is jelentős siker a betegek gyógyulása érdekében. A véralvadási faktor szerepe a trombózisokban, amit magyar faktornak is hívnak és Laki Kálmán és Lóránd László professzorok a felfedezői. Ebben a kutatómunkában nekem is szerepem van, amit a világ számos helyén számon is tartanak a kutató-, és a gyógyítómunkában. Gyakorlati példa, amit szakmailag hosszadalmas lenne levezetni, de tudható, hogy súlyos vérzékenységet okoz néhány véralvadási faktor hiánya, így a 13. véralvadási faktor hiánya. E faktor meghatározására, így a diagnózis megállapítására és a kezelés hatékonyságának az ellenőrzésére mi dolgoztuk ki a legeredményesebb módszert. Módszer alapján kidolgozott diagnosztikai teszt ma már széles körben elterjedt, kereskedelmi forgalomban kapható.  

- Professzor úr lassan hat évtizede ismeri az egyetemet, annak működését. Miként fogadta a Debreceni Egyetem 2000-ben történt átalakulását?  

- Voltak furcsa, érdekes, meglepő részei, de összességében előre mutatónak tekintettem. Létezett valaha egy Debreceni Orvostudományi Egyetem (DOTE) s ami egy nagy egyetemi centrum része lett. Sok előnyös változást kihozott ez az átalakulás, amiről érdemes beszélni és példa lehet más intézmények számára is. Előfordultak kezdetben olyan részterületek, melyeket nem érzékeltem igazán kedvezőnek. Az idő bebizonyította, a változás fejlődést eredményezett, megannyi anyagi forrást, szakmai megújulásra való lehetőséget a jelenben is.  

- A Debreceni Egyetem Sántha Kálmán Szakkollégiuma 37 éve alakult meg, aminek létrehozása elsősorban professzor úr nevéhez fűződik. Kiemelkedő szerepe van az orvostudományi területre jelentkezők tehetséggondozásában.  

- Kellemes emlék és élmény volt akkor is, ma is ennek a megszületése és működése. A rendszerváltás idején mozgolódott a diákság is, így voltak olyan kezdeményezések, amik a hallgatók szakmai szerveződését jelentették. Együtt dolgoztunk, gondolkodtunk. Komoly előzményei voltak, nem a semmiből alakítottuk ki. Alapvető célja, hogy lehetővé tegye a tagjainak az egyetemi képzésen túlmutató szakmai és általános műveltség megszerzésének lehetőségét, kiemelten a tehetséggondozást. 

Az érdeklődő hallgatók olyan előadásokon, kurzusokon vesznek részt, amelyek nem szerepelnek az egyetemi tantervben. A másik fő célja a tudományos munka segítése azzal, hogy egymás kutatási témájának megismerésére és megvitatására előadási lehetőséget teremtünk számukra. Tartós és előremutató, a fejlődést szolgáló kezdeményezés lett, ami most is aktív és zseniálisan működik. Érdekes szakmai kihívás volt a diákok és oktatók részéről, akik ebbe belekapcsolódtak.  

Tizenkét évig voltam a szakkollégium vezetője, hosszú idő, miközben sok tehetséges fiatalembert ismertem meg.  Egyik sikeres kezdeményezésünk volt a ma is működő nyári tudományos tábor. Különböző középiskolákkal vettük fel a kapcsolatot. Általában 20-25 diákot hívtunk meg, velük két hétig együtt dolgoztunk. Három nap elméleti oktatás, majd beálltak a laboratóriumba dolgozni, betekintettek a kutatómunkába is, ezt követően írniuk kellett egy értekezést arról, hogy mit sajátítottak el a két hét alatt. A résztvevők közül sokan sikeresen jelentkezetek az orvosi egyetemre. Öröm volt az újdonságra nyitott, lelkes és aktív diákokkal együtt dolgozni.  

- Professzor úr fáradhatatlan, ma is aktívan dolgozik, mint a kedves felesége. Milyen pihenést terveznek a közeljövőben vagy a nyári hónapokban? Találkoznak-e a gyerekekkel a vakáció, a szabadság ideje alatt? 

- Van egy nyaralónk Portugáliában, Porto Santo szigetén. Az év pár hetét ott szoktuk tölteni a feleségemmel, ami valódi feltöltődés, de a munkámat nem hagyom itthon, csak mértéktartóbban foglalkozom vele. Június elején lesz egy kongresszus Dániában, onnan megyek majd Porto Santoba, ahová a családom is megérkezik lehetőségük szerint. 

Furcsa emlék, hogy a covid alatt ott ragadtunk a feleségemmel, karanténban, nem lehetett hazajönni, bár a szigeten nem volt járvány. Az oltásokat viszont szigorúan megkaptuk. 

Most kellemesebb lesz minden, hiszen az unokám és a párom is ott lesznek, s aztán a lányaim is jönnek a szigetre. 

- Köszönöm a beszélgetést Professzor Úr!

Balogh Mária
Fotó: Hajdu Csaba Alex