Tollrajz: Prof. Dr. Tóth Csaba sebész-urológus
„Észre venni a szokatlant, megörökíteni a megismételhetetlent és vigyázni a rendre!”
A köztiszteletben álló orvosprofesszorral a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Urológiai Klinikáján, évtizedek óta meglévő dolgozószobájában beszélgettünk. Kérésére két alkalommal találkoztunk, egy fotókiállítását is megtekintettem, s megannyi érdekességről, nemzetközi szinten is elismert sebészi eredményekről, urológiai betegségekről, csodás hobbijáról, melyből több is létezik, a gyermek-, és az ifjúkorról, majd az egyetemi évekről kérdeztem és hallgattam a 84 esztendős emeritus professzort. Nem maradhatott ki a családi indíttatás az orvosi pálya felé, illetve annak végleges elhatározása egy váratlan betegséget követően. A végtelenül gazdag, eredményes és méltán elismert hat évtizedes oktatói-, és sebészi, illetve már emeritus évek alatt kialakult életritmusáról, szerető családjáról is szót váltottunk, miközben hat csodás, művészi fotóalbumát is megnézhettem. Ezeken túl Tóth Csaba professzor úr saját fotóit bemutató, vagy azzal illusztrált kiadványokat, oktatói könyveket láthattam. Tóth Csaba professzor nevéhez fűződnek az első endoszkópos urológiai veseműtétek, épp úgy, mint a kétoldali vesekő egy műtét során történő eltávolítása is, a világon egyedülállóan kombinálták a nefroszkópos és laparoszkópos sebészi technikát.
Napirendje ma is feszes, pontosan megtervezett. Délelőtt tevékenyen dolgozik, de már nem operál, egykori betegei azonban leleteikkel vagy épp zárójelentésükkel rendre, bizalommal megkeresik a neves professzort, ha az urológiai klinikán kezelik vagy operálják őket. Ebéd után csöppnyi pihenést iktat be, majd a feltöltődést követően, ismét tevékeny órák következnek, de ma már többnyire az otthonában. Eltekintve attól, ha különféle előadásokra, fotókiállításokra, vagy egyéb rendezvényekre hívják, vagy a családjával utazik, közös programot tervezve. A teniszezés hetente kétszer két órában nem maradhat el.
Tóth Csaba a debreceni Urológiai Klinika egykori igazgatója, jelenleg is emeritusa 1940-ben született Kiskunfélegyházán, a cívisvárosba 1995-ben költözött, már európai, nemzetközi hírű sebész-urológusként. A Debreceni Orvostudományi Egyetem akkori vezetői - Gergely Lajos rektor, Módis László rektorhelyettes - három évtizede kérték fel, pályázza meg a klinikai igazgatói posztját. Ennek különös történetéről is beszélgettünk.
Édesapja gyermekgyógyász és általános orvos, édesanyja tanárnő volt. A szülők öt gyermeket neveltek fel a csöppet sem könnyű háborús, majd újabb nélkülözést hozó esztendőkben.
Az általános és középiskolát Petőfi Sándor és Móra Ferenc városában, Kiskunfélegyházán, az orvosegyetemet pedig Szegeden végezte. Utóbbi helyen, a Szegedi Orvostudományi Egyetemen 1964-ben kapott orvosi diplomát, majd Szentesen dolgozott közel két évtizedig a Kossuth-díjas Bugyi István sebészprofesszor mellett.
Sebészetből és urológiából szerzett szakorvosi képesítést.
1980-ban lett kandidátus (PhD) és megalapította az urológiai osztályt Szentesen. Négy évvel később hazánkban és a kelet - európai országok között, majd Jemenben és Pakisztánban, elsőként alkalmazta az endoszkópos vese- és uréter műtéteket.
Az iskolateremtő tudós orvosprofesszor Magyarországon először 1975-ben, a szentesi kórházban kezdte meg a veseköves betegek gondozását. 1984-ben pedig ő volt az első, aki endoszkópos kőzúzással úgy távolította el a veseköveket egy centis bemetszésen át, hogy nem kellett „félig körbe vágni” a betegek oldalát, majd a hosszú méretű sebgyógyulásra, külön figyelmet szentelni.
Tóth Csaba - Holman Endre munkatársával együtt - alkalmazta hazánkban elsőként a laparoszkópos urológiai műtéteket is.
“Endoszkópos vesekősebészet” című, 1987-ben megjelent tankönyvéből, amelyet angolra is lefordítottak, ma is tanulnak az orvostanhallgatók. A Nívó-díjjal kitüntetett könyvét saját fotóival illusztrálta a rendszeresen fényképező és fotókiállításokat életre hívó professzor.
Az orvostudomány (MTA) doktora 1991- ben lett, illetve 1995-2006-ig a Debreceni Orvostudományi Egyetem Urológiai Klinikájának igazgató egyetemi tanára, 2011-től Professzor Emeritus. Könyveiben, közleményeiben és előadásaiban saját fotóival tette szemléletessé mondanivalóját.
Eddig 70 egyéni és 37 csoportos fotókiállítása volt, amit egyebek mellett a természet, a Hortobágy pásztorai, szépséges növény-, és állatvilága ihletett, valamint elhivatott szakorvosi, sebészi tevékenysége.
Tóth Csaba a Debreceni Egyetem (DE) Urológiai Klinikájának az igazgatójaként, ahol egyebek mellett megalapította a gyermek endourológiát, elhivatottan dolgozik a klinika emeritus professzoraként.
Ars poétikája évtizedek óta: „Észrevenni a szokatlant, megörökíteni a megismételhetetlent és vigyázni a rendre!”
Professzor úr édesapja gyermekgyógyász és általános orvos volt Kiskunfélegyházán. Kézenfekvő volt, hogy a gimnáziumi évek végén az apai hivatást követve jelentkezik a Szegedi Orvostudományi Egyetemre. Elmélyedve életének történéseiben úgy érzem, minden példásan szépen alakult szorgalmas, színes, elismert életszakaszaiban. Az orvosi hivatást mégis egy különös esemény motiválta, s tette véglegessé.
Széles érdeklődési köröm volt már kisdiák koromtól kezdve, de nem feltétlenül az orvosi pályára készültem, reményteljes jó sportoló voltam. Az elhatározásomat a gyógyító hivatás iránt valóban nem minden napi történés előzte meg. Amikor a nővérem ballagott, fájt a hasam, ami egyre erősebb és kínzóbb lett. Édesapám kórházba vitt, azonnal toltak a műtőbe. Kivették a vakbelemet, helyi érzéstelenítésben. (Az éter altatás nem volt korszerű az ötvenes években).
A műtősnő Marika nénit ismertem, így amikor már lábadoztam, többször bejött hozzám, én pedig arra kértem, hogy vezessen be a műtőbe és mutassa meg, hol operáltak engem.
Nagyon misztikus volt, ahogyan haladtunk a félhomályban a folyosón, zúgott a liftakna, ő fogta a kezem, majd bementünk a műtő előterébe. A műtőben olyan látvány fogadott, ami úgy hatott rám, hogy azt éreztem, hogy én sebészorvos leszek. Akkor fordult meg a kamaszkorom: az addigi sport egy pillanat alatt a második helyre került. Kitűnően érettségiztem, s az operációmat követően tudatosan készültem az orvosi egyetemre. Éreztem, hogy minden erőmmel sebész szeretnék és akarok lenni. Épp a saját vakbélgyulladásom körüli fordulatos történés erősítette meg ezt bennem.
Az egyetemre kerülés, a sikeres felvételi sem hétköznapi módon történt.
A Szegedi Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem, a felvételi vizsgán a maximális 21 pontból húszat értem el, a vonós zenekar tagja voltam és ez pluszpontot jelentett a felvételi során. Így maximális ponthatárral felvételt nyertem a szegedi egyetemre. Mindig sebész akartam lenni, mindent meg is tettem ezért. Már orvostanhallgató koromban, amikor csak lehetett a szabadidőmben figyeltem a műtéteket, majd asszisztáltam is a Kiskunfélegyházi Kórházban.
Amit szerettem, amiért lelkesedtem azt mindenkor magas hőfokon, szorgalmasan, kitartóan végeztem. Fontos számomra, ami nyilván családi örökség és a személyiségem alapvető jegye, hogy soha, sehol nem csaltam sem a fotózásban, sem a hivatásomban. Bizonyos vagyok abban, így a legkönnyebb tiszta lélekkel élni.
Úgy hallottam professzor úr egyetemi évei alatt nem járt szórakozóhelyekre, nem cigizett, fegyelmezett hallgató volt, akit a néptánc, a fotózás, a sportolás tett boldoggá a hatalmas tananyag elsajátítása mellett.
Ez pontosan így történt, egyáltalán nem voltam a bulis társaságok tagja. Semmiféle hiányérzetem nem volt emiatt. Az olvasás ugyancsak csodás időtöltésem a mai napig, már ifjú koromban német nyelvű könyveket is olvastam. A fotózás szeretete mindvégig kitart a mai napig. A zenehallgatás áthatja egész életemet. Ezek legtöbbje klasszikus zene, de a könnyűzenében is felfedezem az értéket.
A sebészet és a fotózás iránti vágyam hatalmas volt, melyek szerencsésen találkoztak. A sportolás is boldogsággal töltött el, amit nem szabad elhagynunk, amíg csak bírja az egészségünk. Bács megye tornász bajnoka voltam 14 éves koromban, de egy nyújtógyakorlaton súlyos sérülést szenvedtem, a karom is eltört. Ezután már nem mertem kockáztatni. Az NB. II-es kosárcsapatnak is a tagja voltam, megálltam a helyem 100 méteres síkfutóként is a gimnáziumban. A szegedi egyetemen pedig hat évig néptáncos voltam, szép eredményeket értünk el. Különös a sors, mert a lányom, aki fogorvos, korábban a Hortobágy-, majd a Hajdú Néptánc Együttes tagja volt, s az ő lányai szintén néptáncosok.
A fotózás örök szerelem maradt immár 75. éve.
Édesapám is fotózott, aki a maga korában rendkívül felvilágosult, széles látókörű emberként tudta: egy új világot, új szemléletmódot nyit meg előttem, ha támogatja ezt a hobbimat. A pillanat megragadásának örömét.
Egyetemistaként anatómiai fotókat is készített professzor úr?
Nem, hiszen a boncteremben tilos volt fotózni, ráadásul az anatómiai atlaszok jók voltak. Az első fényképezőgépet édesapámtól kaptam tízéves koromban és lehetőséget, hogy az ebédlő egy szegletében sötétkamrát alakítsak ki. Fényképeztem tücsköt-bogarat, növényeket, családtagokat és ismeretlen embereket egyaránt. Később aztán a gimnázium és az egyetem évei alatt a rendezvényeken, sporteseményeken készített fényképeimmel keresett pénzéből fejlesztettem tovább a felszerelésemet majd egy hivatásos fotós mellett tanultam.
Elém tárult, hogyan vegyem észre azt, ami szokatlan, de figyelemre méltó. A fotózás iránti rajongás pedig a Bugyi professzor mellett eltöltött évek alatt is tovább élt. Sokszor segített át az életem nehéz pontjain, ha a boldog pillanatok, a virágzó természet régmúlt emlékét újra felidéztem, fellapoztam. A képben gondolkodás a szakmai munkámat is támogatta, hiszen a „Percutan vesekősebészet” könyvemhez magam szolgáltattam a képanyagot éppúgy, mint „Az urológia színes atlasza” és az „Urológia” tankönyveimhez.
Ezzel párhuzamosan a szakmai karrier is példásan haladt előre. Az újabb és korszerűbb urológiai-, sebészeti műtéti eljárások, a vadonatúj műszerek beszerzésének kezdeményezése Szentesen, a betegek életében a fájdalom enyhítése is professzor úr nevéhez fűződik.
Az addig járóbeteg-szakrendelés helyett már az urológiai osztályt kereshették fel a szentesi kórház betegei 1980-tól, ahol Magyarországon elsőként valósult meg a nagyvágásos sebészet helyett az endoszkópos sebészetet. A Németországban elsajátított beavatkozáshoz szükséges műszerek beszerzésében a kórház vezetésének teljes támogatását élveztem. A hónapokkal később érkezett műszerek megvásárlásához pedig már az egész város összefogott. Gyűjtöttek az óvónők, a Hazafias Népfront, a diákok azért, hogy egy éven belül még vámmentesen kerüljön az osztályra a többmilliós új eszközpark. Ez a műszerezettség akkor olyan szenzációnak számított, hogy a Híradó és a Magyar Rádió többször is beköltözött a műtőbe, és operálás közben készített interjút a beteggel. Mindkettő, a műtét és a beszélgetés is sikeres volt. Ma is ezt tenném, s nem véletlenül vallom: „Akinek csak ész érvei vannak, szegényebb annál, akinek hite is és érzésvilága is van.” Ezt a szemléletmódot jutalmazták az egyetemisták, mikor a legnépszerűbb tanáruknak választottak, ajándékul pedig egy hófehér pólót kaptam az évfolyam összes diákjának aláírásával, és felirattal: „I love Tóth Csaba!” Ezt nem kérkedésből mondtam, csodálatos emlékeim közt őrzöm.
Miként lehetett energiával bírni a sokféle, és lelkiismeretes tevékenységet, gyógyítómunkát, tankönyvírást, oktatói-, vezetői munkát, a fotózás csodáját, a kiállítások rendezését, a sportolást?
Akkor fáradtam el, ha épp semmi nem történt egy kicsiny ideig. Mindig volt tennivalóm. Betegellátás, operálás, kis pihenő, jött a szakirodalom olvasása, 16 könyvem jelent meg az urológiai-sebészetről – közben sorra nézzük az orvosi kiadványait is – ezek tankönyvek lettek, képekkel. Az önálló munkáim mellett, többször írtam társszerzőként is. Fontos, hogy tartsam ma is a napirendemet, amiben a munka, a fotózás is benne van, a családommal töltött idő, az egészséges életmód évtizedek óta, az elegendő alvás, pihenés. Lényeges, hogy mindig legyen célunk.
Professzor úr a szentesi kórház urológiai osztályának alapítója, megteremtője volt, ahol 23 évig dolgozott, gyógyított.
Két szakmai „oszlopom”, példaképem a gyermekgyógyász és általános orvos édesapám dr.Tóth János, valamint a vezetőm, a főnököm és a tanárom, dr. Bugyi István sebész professzor volt. Csodás szakmai emlékek, sikerek jutnak eszembe a szentesi évekről, épp úgy, mint a kecskeméti sikeres munkásságomról a kollégáimmal együtt. Korszerű volt az a műtéti háttér, a felszereltség, az eszközpark, ami a kecskeméti kórházban is rendelkezésünkre állt a gyógyító, sebészi munka során. Ezért volt meglepő az a hatalmas hiányosság, ami 1995-ben a debreceni klinikán fogadott, ahová az Urológiai Klinika igazgatói posztjára hívtak az egyetem vezetői.
Sajátos módja volt annak, ahogyan professzor úr felkérést kapott a Debreceni Orvostudományi Egyetem Urológiai Klinikájának vezetésére, igazgatói posztjának betöltésére.
Akkor még - 1988 - 1995 - a Bács- Kiskun Megyei Kórház urológiai osztályának voltam a vezetője Kecskeméten, számos korszerű, egyedi sebészi eljárás megteremtőjeként. Európa szerte alkalmazták az endoszkópos vese-, és uréter műtéti módszeremet, ami forradalmai változást hozott a korábbi, nagy méretű sebészi vágással járó operációk esetében. Váratlan s egyben megtisztelő esemény volt az életemben, amikor felkérést kaptam a debreceni Urológiai Klinika vezetésére. Nem is tudtam arról, hogy pályázatot írtak ki erre a posztra. Számomra tökéletes volt a kecskeméti kórházban a hivatásomat gyakorolni, ráadásul akkor már a családommal is odaköltöztünk Szentesről, szépen berendezkedtünk.
Módis László rektorhelyettes úr azt mondta, hogy az egész országban utánanéztek annak, ki lehetne erre feladatra alkalmas, téged találtunk meg. Kezdetben udvariasan, de egyértelműen hárítottam. Sokszor felhívtak telefonon, majd személyesen is megkerestek volna, ha a hóakadályok ezt engedték volna. Kértem egy pici gondolkodási időt, de akkor derült ki, hogy másnap éjfélkor lejár a pályázati határidő. Így dönteni kellett. Pályáztam és nagy reményekkel, örömmel fogadtak 1995-ben az egyetem vezetői. Ennek több mint harminc éve. Akkor olyan állapotok voltak, amiről először azt hittem, csak egy rossz álom. Mentem akkor már Muszbek rektor úrhoz, beszámoltam arról, hogy abban az infrastruktúrában, sem a felszereltségben nem tudom folytatni azt, amit Szentesen és Kecskeméten modern körülmények között végeztem előtte. Addig jártam Muszbek professzor úr „nyakára”, míg a minisztériumban találtuk magunkat egy szép napon. Azt mondta a rektor úr: „Na Csaba, most mondd el, hogy mire van szüksége az Urológiai Klinikánknak!”
Muszbek László rektor úr felismerte a hatalmas hiányosságokat, s azonnal segített professzor úrnak. Milyen állapotok voltak a debreceni klinika urológiai sebészetén?
Nem voltak légkondíciós, zsilipes műtők, továbbá a betegek öt, nyolc, tizenhárom ágyas kórtermekben feküdtek. Nem volt C-karos röntgenkészülék, nem volt telepített lökéshullámú kőzúzó berendezés, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Hiába voltak jól képzett, tehetséges munkatársak, nem volt lehetőségük a korszerű endourológiát bevezetni. Előtte sok helyen jártam a világban, de ilyen körülményeket nem láttam. Azt mondtam, visszamegyek Kecskemétre, mert vállalhatatlanok a körülmények. Időközben azt üzenték a minisztériumból, hogy biztosítottuk a pénzt és sürgőséggel valósuljon meg a korszerű fejlesztés az Urológiai Klinikán.
Ez egy-két éven belül meg is történt. Mindenki látta, elismerte, hogy nem fölöslegesen kértem a támogatást. Munkálkodásomat és a gyógyításban elért sikereinket a következő rektor, Fésüs László professzor úr is támogatta. Az országban a legjobb endoszkópos klinikát teremtettük meg s végeztük magas szinten a feltárásos urológiai-sebészi munkát is. Asszisztáltam is a kollégáimnak, abból is tanultak, mint ahogyan én tanultam néhai főnökömtől. Nem csupán kiemelkedő szakmai hírnévre tettünk szert hazánkban is, hanem az elavult eszközök-, műtők-, kórtermek -, s egyéb helyiségek, valamennyi részlegének korszerűsítése megtörtént. Így a cívisváros elismert klinikáján, messziföldről is érkező betegeket, már felújított körülmények között fogadták az Európa élvonalába tartozó Urológia Klinikán.
Az új kollégák mellé hívott Kecskemétről is urológus szakorvosokat?
Szerettem volna, de nem vállalta. Jemenbe ment, majd 6 év után a kiskunhalasi kórház osztályvezető főorvosa lett. Onnan segítettem, hogy nálunk szerezte meg a PhD fokozatát, majd habilitációját. Akik mellettem maradtak, nem csak a napi rutinba álltak be, hanem lelkiismeretesen mellettem voltak minden körülmények között mind az orvosok, mind a nővérek, ápolók. Sokan elfogadták a javaslatomat, hogy bátran képezzék magukat tovább. Élt a kollégáimban a tudásvágy. Remek szakmai „csapat” állt össze, akikre mindig számíthattam és ők is rám. 11 PhD, négy habilitáció, tíz osztályvezető főorvos, egy professzor (Doha/Katar), négy docens, ebből egy igazgató, tíz egészségügyi főiskolát végzett ápolónő. Büszke vagyok rájuk.
Mondjuk egy szemléletes példát az új vesekő eltávolításának műtéti eljárására.
Volt több olyan vesekő eltávolítás, amelyet a beteg megszúrásától, öt-tíz perc alatt egy centis nyíláson át elvégeztük. Pontos napirendünk volt. Két óra után már senki nem mehetett a műtőbe, mert azt követően plusz két óra volt a sterilizálás és a takarítás. Senkitől nem vártam el, hogy fáradtan operáljon, dolgozzon.
A 70 éves kor felett, már nem operálok. Ennek is megvan a maga természetes menete és rendje. Hatvan éve kaptam meg az orvosi diplomámat, 2024-ben kaptam meg a gyémánt diplomát. Írtam, illetve szerkesztettem 16 szakmai könyvet (ebből kettő Nívó-díjas), közel 200 közleményt. Az Endoscopia folyóírat alapító főszerkesztője voltam. Nyugdíjas éveimet 2006-ban kezdtem. Flaskó Tibor docens vette át tőlem az Urológiai Klinika vezetését, aki a tanítványom volt.
A mai fiatalok, kezdő orvosok között is vannak bizonyára kiemelkedő egyéniségek, tehetségek.
Más világ van, de szerencsére, sok tehetséges fiatal orvos kerül a klinikánkra is.
Tizenöt éve emeritus vagyok a dékán szárnyai alatt, most már oktatok elsősorban. Amikor Debrecenbe jöttem új alapokra helyeztem az oktatást is, miután 1995-ben egyetlen hallgató volt a teremben az előadáson. Azt mondta az orvostanhallgató, hogy a többiek nem szoktak bejárni. Meglepett. Ez indított el arra, hogy ábrákat mutassak minden órán diafilmen, fotókon magyarázva. Elhatároztam, hogy az ábrákról, a fotókról kell majd a diagnózist megállapítani. Onnan kezdve, hogy ki van a betegség mögött, mi az anamnézise, hogyan vizsgáljuk meg, mit kell tennünk a gyógyulás érdekében. Erre voltam kíváncsi, ezért reformáltam az oktatást is. Egyszer egy hosszú repülőúton skicceltem fel azokat a rajzokat, ábrákat, amikből hamarosan megszületett az urológiai oktató szakkönyvem „Az urológia színes atlasza”.
Volt olyan év amikor a hallgatók az „Év Oktatójának” szavaztak, ami nagyon jól esett, hiszen szívből, az ő érdekükben tettem mindent.
Az „Urológiai fizikális vizsgálatok” képeskönyvét családorvosoknak írtam, szerkesztettem száz fotóval. Ha látja az orvos a képeket a hozzájuk tartozó rövid leírással, azonnal rájön, hogy milyen elváltozással találkozott.
Sok kitüntetést kaptam. Egyiket sem kértem, csak a dolgomat – hivatásomat – végeztem. Szentesen is, Kecskeméten is, Debrecenben is több kitüntetéssel ismerték el tevékenységemet. A legkiemelkedőbbek: „A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (polgári tagozat), „A Magyar Felsőoktatásért”, „Pro Facultate”, „Debrecen Város Hatvani-díja”.
Senki ne gondolja, hogy zökkenő mentes volt a pályafutásom. A családi tragédiáról, az igazságtalan feljelentésről, az irigységen és hazugságokon alapuló vádaskodásokról más alkalommal később talán beszámolok még.
A jelenlegi ismeretek szerint, megelőzhetők-e az urológiai rosszindulatú betegségek kialakulása?
Ez lenne a jó. De hogyan előzzünk meg időben egy prosztata rákot, ha az ötven év feletti férfiak nem járnak szűrővizsgálatra, ami ingyenes. Könnyebb lenne a korai felismerés, ha ennek eleget tennének és ismernék a családi, genetikai hátteret is. Nem kibírhatatlan a több lépcsős vizsgálat.
Igaz, azt is tapasztaljuk, hogy a nők sem elég fegyelmezettek és nem mindenki megy el a méhnyakrák szűrésre, pedig urológiai következményekkel is járhat, ha ráterjed a húgyhólyagra az esetleges daganat. Figyelnünk kell az egészségünkre, hogy időben felfedezhető és gyógyítható lehessen bármely eltérés. Az urológiai betegségek közül egyebek mellett a prosztata jó- és rossz- indulatú daganata, vesekő, húgyhólyagrák, vesedaganat nőknél az inkontinencia, a vesekő, a nőgyógyászati, a végbél daganat. Sajnos sok a vesedaganatos beteg is. Hajlamosító tényező lehet a cigaretta, a láncdohányosok önpusztítása, ami a tüdődaganat, a hólyagdaganat kialakulásának esélyét is növelheti. Az alkohol, az alkoholizmus pedig tönkreteszi a májat, a veséket, az agyat.
A családi hajlamosító tényezők föltétlen fontosak.
Mit tudhatunk professzor úr családjáról? Úgy érzem, a nagyszerű hátország nélkül nem lehetett volna, s nem lehetne ennyi sikeres sebészi újítást, vezetői munkát, könyvírást, fotóművészi tevékenységet végezni.
A feleségem Mónus Anikó, vívóedző, az édesapja olimpikon volt. Negyven éve élünk együtt, bátran mondhatom, hogy remek összhangban. Ha ő nem segített volna már a kezdetektől a hátországból, valóban nem lenne ennyi sikeres év mögöttem. Rá mindenkor, mindenben számíthattam, mindenkor erősített az engem ért igazságtalan, méltatlan támadások elviselésekor is. A férfiaknak kitalált munkálatokat is elvégzi, vagy elintézi a szerelők felügyeletét, egyszóval mindenben mellettem áll, amiért hálás vagyok. Három gyermekünktől négy unokánk van.
Fotózás:
A csend, a tájból áradó nyugalom, a messzi vidékről idejövőnek, vagy épp az Alföldön élőknek talán már-már unalmas. Tekintetünk zavartalanul kószálhat szerte a határban: csak itt-ott tűnik fel egy-egy távoli tanya, gémeskút, legelésző nyáj vagy kúphalom. Mindig jó érzés újra és újra visszatérni, feltöltődni, a távoli végtelenbe nézni és azt kívánni, hogy ez még sokáig így legyen.
A „Pillanatok”, az „Új pillanatok”, az „Óvd az Életet”, a „Hortobágytól Hargitáig” című fotóalbumai és Aradi Csabával – akit korábban a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatójaként is ismerünk -, közösen alkotott köteteik a „Hortobágy képeskönyv írók és költők gondolataival”, a „Barangolások a Hortobágy „mellyékén” és a „Kismesterségek Debrecenben és vonzáskörzetében” mind ezeket sugározzák.
Képei által a vizuális élményen túlmenően, hiteles tájékoztatást kapunk mindenkor, például a hortobágyi lét mindennapjairól, így az felfoghatóvá és értelmezhetővé válik. Tóth Csaba több mint száz madárfajt fényképezett a Hortobágyon. Azt mondja, munkája mellett ez egy kikapcsolódás. A műtők világa után Hortobágyra a szabadság vonzotta, ahol – ahogyan ő fogalmaz – ”az ég és a föld találkozását csodálhatta”.
Nem véletlen, hogy több kimagasló díjjal is elismerték a debreceni urológus-sebész alkotói tevékenységét, Holló László-díjjal és Brassai Sámuel Művészeti Díjjal is kitüntetették.
Balogh Mária
Fotó: Hajdu Csaba Alex
