Tollrajz: Prof. Dr. Fésüs László emeritus
Emlékezetes beszélgetőtársaim közé tartozik Prof. Dr. Fésüs László Széchenyi- díjas akadémikus, orvos, biokémikus, sejtbiológus, egyetemi tanár is, akinek fő kutatási területe a sejtbiokémia, a természetes sejthalál, a kóros immunreakciók, a fehérjéket keresztkötő enzimek vizsgálata. Gazdag, méltán elismert hazai és nemzetközi tevékenységei között kivételes vállalása volt, amikor 1999-ben a Debreceni Orvostudományi Egyetem utolsó, illetve az egyesítések után létrejött Debreceni Egyetem első rektora lett 2000-2001-ben.
Sokrétű szakmai-, empatikus közösségformáló, magas szintű alkotó tevékenységeinek köszönhetően 2001 és 2007 között a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum elnökévé, majd ismét az egyetem rektorává választották. Tisztségét 2010-ig töltötte be hatalmas elhívatottsággal kutató-, oktató munkái mellett, s megannyi jeles hazai és nemzetközi szakmai publikációval, folyóiratok szerkesztésével.
Professzor úr Hernádnémetiben született és nőtt fel, ami családi kötődését, neveltetését, későbbi tanulmányait is nagyban meghatározta. Ez elhivatottságában, példás szorgalmában, a szeretteivel, munkatársaival való viszonyában is megmutatkozik a mai napig.
A gyökereink életre szóló mintát adhatnak s utat mutathatnak. Édesapám körzeti orvos volt Hernádnémetiben, Miskolc közelében, a szülőfalumban. Az ő emberséges, becsületes életének példája, több évtizedes szolgálata alapján szinte eleve elrendelt volt a pályaválasztásom. Igaz, az irodalom, az írás, a művészetek is közel álltak hozzám. Úgy vélem, a munkához való viszony, az emberekkel kialakított kapcsolataink minősége, családi örökség, genetikai és környezeti adottság is.
A sárospataki középiskolás évek igen alapos és széleskörű felkészülést nyújtottak. A több évszázados történelmi hagyományokat őrző ”Bodrogparti Athén” gimnáziumának igényessége, a magas szintű oktatás, beleértve az angol nyelvet is, illetve az erkölcsi értékek átadását megvalósító, angol mintára működő internátus világa meghatározók lettek életpályám alakulásában. Az egykori református kollégiumban először huszonnégy ágyas szobákban laktunk, egymás sokféleségéhez alkalmazkodtunk. Reggel hatkor ébresztő volt, sport, reggeli szilencium, majd minden az előírt rend szerint történt a napok során.
Ez további értéket, mintát adott az életében, aminek minden területén kamatoztatta azokat.
Valóban, a sárospataki gimnáziumi évek alatt önállóan kellett szervezni az életemet és az fegyelmezett időbeosztás kívánt, amit már diákként a hatvanas években megszoktam. Ennek köszönhetően természetessé vált, hogy kiegyensúlyozott ritmusa legyen a későbbi életemnek is.
Mit tudhatunk még édesapja áldásos hivatásáról, értékmutató apai örökségéről, a testvéreiről, az édesanyjáról?
Édesapám is Debrecenben végzett, az akkori Tisza István Tudományegyetem Orvostudományi Karán, majd visszament a falujába gyógyítani, ahol nagyon szerették, tisztelték és elismerték őt az emberek, a páciensei. Hernádnémetiben egyébként presbiter volt, később az Egervölgyi Református Egyházmegye gondnoka.
A munkához való viszony nagyon fontos maradt az életünkben, épp úgy ahogyan tőle láttuk a testvéreimmel. „Amit vállalsz, azt meg is csinálod!” Ezt tapasztaltuk nap mint nap otthon, a nagyon szerethető, kiegyensúlyozott világot jelentő Hernád-parti életünkben.
Hernádnémeti környéke gyönyörű vidék, a folyópart, a Hernád völgyi táj szépsége, békéje, sok élményt adott. A gyermekkor jelentősen meghatározza, hogy hogyan érezzük magunkat később a világban. Megható volt, amikor 2005-ben Hernádnémeti díszpolgára lettem.
Négyen vagyunk testvérek. A Debrecenben élő András öcsém agrárgépészként Nádudvaron először a KITE-nél dolgozott, majd létrehozta a Polyduct Nyrt-t. Attila öcsém, agrármérnök lett, jelentős magán mezőgazdasági vállalkozást hozott létre Szerencs környékén. Enikő húgom, ő a legfiatalabb, először orosz, majd angol nyelvet tanító általános iskolai tanár lett, Miskolcon él. Mindannyian a sárospataki gimnáziumban tanultunk, a sok mindent meghatározó protestáns tradíciók mentén erősödve.
Ki volt a szigorúbb, az édesanyja vagy az édesapja?
Édesanyám otthon dolgozott, a család meghatározó, csodálatos személye, lénye volt az életünknek. Annyi mindent köszönhetünk neki, s tanultunk tőle szinte észrevétlenül, hogy mély érzésekkel, családcentrikus életet élünk mi is a mai napig. Édesanyám segített édesapámnak a körzeti orvosi munkában is. Édesapám volt egyébként a szigorúbb, édesanyám ezt tompította, kiegyensúlyozta a nehéz helyzeteket.
Professzor úr 1972-ben szerzett orvosi diplomát a Debreceni Orvostudományi Egyetemen. A kutatás a kezdetektől vonzotta, abban egymást követően hazai és nemzetközi hírű eredményeket ért el. Rövid ideig mégis vállalta az orvosi praktizálást. Vajon miért?
Amikor elvégeztem az orvosi egyetemet és a Kórélettani Intézetben elkezdtem az oktatói-kutatói pályámat, visszajártam nyaranta a szülőfalumba édesapám körzetében helyettesíteni. Azt is kérték akkoriban a faluban, hogy vegyem át majd a praxisát. Az alapellátást biztosító gyakorló orvoslás egészét, beleértve a gyermekgyógyászatot, átfogta ott a körzeti orvosi munka, amihez a rendelőben röntgenkészülék és fogorvosi szék is tartozott.
Hogyan lehetett ezt a munkatempót bírnia az oktatás-kutatás, a felelősségteljes gyógyító munka és a család mellett?
Rendszeresen vállaltam hétvégi ügyeleteket Hajdúböszörményben is, öröm volt ott is a gyógyító munka, de bevallom, pályakezdőként a plusz jövedelemre is szükség volt. Egy idő után az egyetemi világ másfelé vitt, sűrűsödtek ott a feladataim, és kevesebb idő jutott a gyakorló orvosi tevékenységre, azért azt néhány évvel a végzés után már nem tudtam vállalni.
Tartják-e a kapcsolatot az egykori sárospataki diáktársaival?
Nagy örömünkre, nem távolodtunk el egymástól. Együttműködünk a sárospataki székhelyű Magyar Comenius Társaságban, amelynek tiszteletbeli elnöke vagyok. Sárospatakon három éve hoztuk létre a Teleki József Akadémiai Klubot: Gróf Teleki József a tevékenységét ténylegesen1830-ban elkezdő Magyar Tudományos Akadémia első elnöke volt (1855-ig), ez alatt a református egyház Tiszamelléki kerülete és a sárospataki református kollégium főgondnoki tisztségét is ellátta. A klub első elnöke lettem, rendszeres rendezvényeink vannak a zempléni tudományos élet elmélyítésére. A klub nyitott, a zempléni kötődésű tudományos minősítéssel rendelkezők a tagjai. Ezekben a hónapokban az MTA megalapításának 200 éves évfordulóhoz kapcsolódóan a zempléni, sárospataki kötődésű akadémikusok életútját vesszük sorra, áttekintjük történelmi léptékű életpályájukat.
Azt érzem, hogy a számos felelősségteljes, nagy hírű és elismert, neves kutatói, oktatói, vezetői, szakmai munkája és hivatása mellett, mintha mindig újabb és újabb kihívásokat teremtene az életében.
Úgy vélem és meg is tapasztaltam, nem szabad odáig eljutni, hogy űrt, ürességet érezzünk az életünkben. Nélkülözhetetlen, hogy mindenkor legyen olyan célunk, ami kihívást jelent, ami jó megoldást kíván, majd újabb kihívásokat eredményez.
A kivételes és elismert hazai és nemzetközi kutatói, oktató munkája, a publikálások mellett, ami hatalmas energiát és pontosságot követel, a szellemi frissesség mellett bizonyára szükség van a testi egészség megőrzésére is. Miben áll a titok?
A rendszeres sportolás évtizedek óta kíséri az életemet a családommal, a barátaimmal. A síelés, az úszás, a tenisz ma is elmaradhatatlan. Utóbbiban remek partnerem többek között korábbi mentorom, Muszbek László professzor, akivel kivételes munkakapcsolatot alakítottunk ki a Debreceni Egyetemen, illetve annak elődintézményében. A felelősségteljes, időigényes munkámat három- négy havonta felváltotta egy - egy rövid, de teljes kikapcsolódással járó időszak, például a síelés, pihentető utazás. Így tudtam többet vállalni az évek során, kellő energiát fordítani minden tevékenységre, amikor intenzíven dolgoztam. A sport, az egészséges életmód, az elegendő minőségi alvás, a kiegyensúlyozott magánélet mind fontos a szervezetünk, a napi tevékenységeink stabilitásában.
A Magyar Tudományos Akadémia Biológia Tudományok Osztályának elnöke, a Magyar Biokémiai Egyesület elnöke, a Debreceni Egyetem rektora volt, az Európai Biokémiai Egyesületek Szövetsége (FEBS) Végrehajtó Testületének tagja, ott a Publikációs Bizottság, majd a Network Munkacsoport elnöke is volt. Emellett számos szakmai bizottság aktív vezetőjeként is tevékenykedett. Mindezek mellett ötven éve férj, családfő, apa és ma már öt csodás unokája van. Hogyan tudta összeegyeztetni a munkáját a szakmai és családi elvárásokkal?
A kérdés első részére könnyebb válaszolnom. A stabil családi háttérnek – akármit is csinál az ember, bármi a hivatása – alapvető és meghatározó szerepe van. A feleségemmel az idén az ötvenedik házassági évfordulónkat ünnepeljük gyermekeinkkel, unokáinkkal. Az általa megteremtett stabil háttér nélkül, az oktató-, és kutatómunka mellett nem lehetett volna ilyen súlyú feladatokat párhuzamosan vállalnom itthon és külföldön. Feleségem, Szűcs Éva gyermekgyógyászként évekig a Kenézy Kórházban dolgozott, később gyermekkardiológus főorvosként szakrendelést vezetett a városban, majd a Klinikán. Sokan ismerik és gyakran szólítják meg nagy tisztelettel a városban. Az egyik első hallgatóm volt, amikor elkezdtem az oktató munkát a DOTE- n. Már ő is nyugdíjban van, bár néhány évet még praktizált azt követően is. Figyeli a szakmai kihívásokat, az orvoslás fejlődését. Egy pillanatra sem hátrál ki abból, hogy másokon segítsen, tanácsot adjon, ha bárki hozzá fordul.
Mit tart Professzor úr a tevékenységeiben a legnagyobb eredményének?
A prioritásokat fontos meghatározni. A családom egész életemben az első helyen állt, benne a gyermekeink optimális felnevelése és révbe juttatása. A második a tudományos munka, az egyetemi oktatás és a kutatóképzés. Témavezetésemmel 22 PhD értekezés született az évtizedek során, volt tanítványaim között van akadémikus, számos egyetemi tanár, jól ismert klinikus kolléga, gyógyszergyári kutatási igazgató. Többen az általam húsz évig vezetett egyetemi biokémiai intézetben haladnak az oktató-kutató pályán. A nemzetközi szinten elfogadott és sokat idézett kutatási eredményeink és szabadalmaink igazolják vissza a kutatómunkába fektetett időt és energiát. Álladóan ismeretlenekkel találkozunk, melyek tudományos megfejtésre várnak. A kínálkozó alternatívák közül követni lehet és kell az ismeretlent, s azt is, amiről már vannak eredményeink. Ezek mindig új erőt és kihívást adtak.
Ha szóba kerül a családja, a gyermekei s kérdeznek erről, büszkén beszél róluk amire minden oka megvan.
Három gyermekünk van és öt csodás unokánk. Az idősebb fiunk, László, jogász lett Szegeden, a CEU-n és a Debreceni Egyetemen MSc, majd MBA diplomát szerzett, a Magyar Telekom vezető beosztású munkatársa, Debrecenben él a családjával és három unokánkkal. A lányunk, Gabriella, a Corvinus Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakon végzett, s amikor beléptünk az Európai Unióba, számos elvárásnak megfelelve bejutott az azt működtetető Európai Bizottság rendszerébe, közben egyetemünk Népegészségügyi Karán PhD-t szerzett, nemrégiben magas szintű vezetői megbízatást nyert el Brüsszelben ahol két unokánk van. A harmadik fiunk, Márton, a debreceni orvoskaron végzett, traumatológus-ortopéd szakorvos, feleségem boldogságára, s persze az enyémre is, gyakorló orvos lett. Ő viszi tovább az empatikus orvoslást, különösen az édesanyja példája nyomán, jelenleg a Klinikai Központban dolgozik és oktat az ÁOK-n. Így áll össze az életemben a teljesség a kiegyensúlyozott, boldog családi élettel, a gyermekeimmel, az unokáimmal, és a sokrétű hivatásommal.
Milyenek a nagy családi programok? Úgy tudom, hogy ennek is hagyománya van évről évre.
Karácsonykor mindenki nálunk van, aminek sajátos, meghitt szertartása van. Emellett rendszeresen együtt megyünk nyaranta a Balatonhoz, telente síelni a gyerekinkkel és az unokákkal is, ami nagy élmény és feltöltődés. A szélesebb családban évente van nagy nyári találkozó, általában harminc- negyven résztvevővel. A négy testvér és a gyermekeik, a családjukkal, az unokákkal együtt. Kisebb panziót foglalunk le, átgondoljuk az élet dolgait, sokat beszélgetünk és lazítunk. Erre is nagy szükség van. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a családi összetartozás, összetartás mennyire fontos, hogy megismerjék a családtagok és az unokák is egymást. Jó érzés ezekre a találkozásokra várni és megélni minden percét.
Mindig tisztelője voltam és vagyok Professzor Úrnak, s azt éreztem a mai beszélgetésünkig, mintha picit szigorúbb lenne, erős tartással, s valami okból távolságtartónak vagy inkább zárkózottnak képzeltem el.
Érdekes, amit mond. Az bizonyos, hogy őszinte és nyílt vagyok mindenkivel, de talán inkább szemlélődő, mint kitárulkozó. Kevésbé vagyok kezdeményező, inkább befogadó. Sokszor mondták, hogy én vagyok, akihez a pletykák utoljára jutnak el, ezekre nem figyelek, nem érdekelnek. A közösségi médiában - Facebook, Instagram -, sem vagyok jelen. Az értékekre koncentrálok a szakmai és az emberi kapcsolatokban is. Ezekre jó szívvel figyelek akkor is, ha sok időt igényelnek. Manapság az embereknek az intenzív internetes világból nehéz visszatalálni a személyes kapcsolathoz, kevesebbet találkoznak egymással régi jó barátok, kollégák, olykor a családtagok. Így azokra a személyes kapcsolatokra, amelyek még léteznek, megbecsüléssel és szeretettel kell tekintenünk.
Szakmai tevékenysége ma is elismert, s szinte alig követhető a sikerek sora. A Debreceni Orvostudományi Egyetemen 1972-ben szerzett orvosdiplomát. Bő három évvel később megszerezte a laboratóriumi szakorvosi képesítést. A gyakornoki éveket követően hamar tanársegéd lett a DOTE Kórélettani Intézetében. Kiemelkedő eredményeinek köszönhetően 1976-77 -ben ösztöndíjas volt az USA-ban a bethesdai Nemzeti Egészségügyi Kutatóintézetben (NIH) – ahol később két évig a Szent-Györgyi Albert rákkutatási alapítvány laboratóriumát is vezette. Alig tért vissza a debreceni egyetemre, 1978-1983 között részt vett a DOTE Központi Klinikai Laboratórium elindításában és megszervezésében Muszbek László professzor úrral.
Utóbbi meghatározó munkafolyamatra miként emlékezik?
Amikor a Kórélettani Intézetben elkezdtem az egyetemi oktatói-kutatói pályát, s rendszeresen vállaltam hétvégi ügyeleteket Hajdúböszörményben, később a laboratóriumi szakorvosság kapcsán is közvetlen kapcsolatban maradtam a medicinával. Muszbek Lászlóval 1978-ban nagy „vállalkozásba” kezdtünk. Ebben az évben létrehoztuk a Debreceni Orvostudományi Egyetemen a Központi Klinikai Laboratóriumot (ebből lett később a mai Laboratóriumi Medicina Intézet). Ezt megelőzően nem volt központosított laboratóriumi szolgáltatás, mivel minden klinikának, amelynek szüksége volt erre, saját, fejlődésre igazán nem képes laboratóriummal rendelkezett. Izgalmas időszak volt, csaknem nulláról rövid idő alatt korszerű klinikai laboratóriumi szolgáltatást hoztunk létre 24 órás szolgáltatással, széles szakmai profillal.
Később azután hat évig a Debreceni Egyetem Orvos és Egészségtudományi Centrum vezetője is voltam. Ez a feladat, amit a klinikai laboratóriumi ellátás során szerzett tapasztalataim nélkül nem tudtam volna elvállalni, folyamatos rálátást igényelt nem csak a diagnosztikai ellátásra, hanem a teljes klinikai tevékenységre is. Így egészen a centrumelnöki feladatom lejártáig, 2007-ig, aktív kapcsolatban maradtam a betegellátással s haladtam a kutatói pályán is.
Az egyik legfontosabb kutatási területe a természetes sejthalál. Mit jelent ez számunkra, akik szemlélők vagyunk? Hogyan fejlődik ez a terület?
A szervezetünkben naponta sok milliárd sejt hal el észrevétlenül a természetes sejthalál leggyakoribb formájával, az apoptózissal, hogy helyettük újak szülessenek, ennek a molekuláris folyamata az, amit kutatunk. Ha túl sok sejt hal el, az komoly következménnyel jár (ilyen az Alzheimer - kór, a kóros mentális leépülés). A másik véglet, hogy a rákossejtek „elfelejtenek” meghalni, miközben születnek az újak is és egyre nő a tumorok tömege.
Másik kutatási területünk a lisztérzékenység (cöliákia), ami egyre több beteget érint és csak . speciális étrenddel kzelhető. Éppen most készülök olyan konferenciára, ahol arról beszélhetünk, hogy olyan általunk sokat tanulmányozott, a cöliákia kialakulásában és sejthalál folyamatában is szerepet játszó, fehérjéket keresztkötő, módosító transzglutamináz ellenes gátlószer került kifejlesztésre, aminek alkalmazása mellett nem lesz állandóan szüksége diétára a lisztérzékeny pácienseknek.
Ha jól értem, lényeges lenne, hogy annyi új sejt keletkezzen, amennyi elpusztult? Így lehetséges az egyensúly a szervezetünkben.
Fontos ez az egyensúly a szövetekben, hogy annyi sejt keletkezzen, mint amennyi elhalt. Ha ebben a folyamatban bármi rendellenesség lép fel, azt ma már szerencsére gyógyszerrel is lehet befolyásolni. Ez hosszú, alapos és meglehetősen összetett kutatómunka eredménye. Emlékszem, hogy 35 éve az első apoptózis konferencián, New Yorkban, amikor eredményeinkről előadást tartottam, alig húsz kutató-előadó vett részt. Most több ezren kutatják a természetes sejthalál folyamatát szerte a világon, évente közel 10 ezer ezzel foglalkozó közlemény jelenik meg.
Mi az oka annak, hogy épp ezt a kutatási területet választotta?
A hetvenes években az orvostudomány még nem tartott ott, hogy betegségek nagy többségén célzott terápiával segítsen. A Kórélettani Intézetbe kerültem, ahol a betegségek molekuláris szintű megközelítése volt a kutatások központjában. Ott kaptam meg azt a szemléletet, hogy a szisztematikus kutatómunka során fel kell tudni ismerni a váratlan eredményekben rejlő új lehetőségeket. Ilyen volt a sejthalál kutatáshoz vezető első megfigyelésünk is, amikor észrevettük a transzglutamináz enzim megjelenését elhaló sejtekben.
Szélesebb értelemben, ha jól érzi az ember magát a szakmai környezetében, izgalmas és kihívást jelent az, amit végezhet, ráadásul támogatják a munkáját, akkor vonzó, magával ragadó a kutatóorvosi pálya, amin megfelelő felkészültséggel és új, eredeti megközelítésekkel az orvostudomány számára fontos eredményeket lehet elérni.
A Debreceni Egyetem rektoraként és a Biokémia és Molekuláris Biológia Intézet igazgatójaként kiemelt szerepe volt új típusú képzések, így a molekuláris biológus képzés hazai elindításában. Hogyan látja a jövőt?
Az egyetemi integráció kezdetén, több kar bevonásával kezdeményezett molekuláris biológus képzés elindítását az általam kordinált Világbanki pályázatunk és jelentős támogatás tette lehetővé. Sikerült széles szakmai programot összeállítanunk Debrecenben, megalapoztuk ezen a területen az országban elsőként az alap- és mesterképzést, a későbbi angol nyelvű képzést. Hangsúlyos szempont volt a molekuláris élettudományokban a kutatói utánpótlás biztosítása; a végzettek közül többen már egyetemi tanárok lettek, kutatócsoportot vezetnek, viszik tovább a programot.
Professzor úr annak idején a több intézményből álló, 2000-ben történt összevonással létrejött Debreceni Egyetem elindítását, annak első rektoraként irányította.
Ezt a feladat életpályám legnagyobb kihívásai között tartom számon. Nem történt ez előzmények nélkül, mivel a 2000 előtt működött a Debreceni Universitas Egyesülés, amelynek keretei között Csizmazia Zoltánnal (a Debreceni Agrártudományi Egyetemről) és Nagy Sándorral (a Kossuth Lajos Tudományegyetemről) közösen elkészítettük a leendő új intézmény stratégiai fejlesztési tervét. Ennek alapján kezdtünk el dolgozni, építettük ki a működési, gazdálkodási rendszert, alakítottuk ki az egyetemi jelképeket kialakítani, így a debreceni felsőoktatás 1538-as kezdetéhez visszanyúló emblémát, a karspecifikus gerundiumokat és talárokat. Az Amerikai Egyesült Államokban jól működő centrumrendszert (agrárcentrum, orvoscentrum, tudományegyetemi karok) vezettünk be, aminek működését a Kentucky Egyetemen személyesen is tanulmányoztunk. A három és második rektori ciklusomban elsősorban minőségi fejlesztés zajlott, a Debreceni Egyetem integrációs folyamata elmélyült, jelentős forrásokat nyertünk el infrastrukturális fejlesztésekre és nagy ívű kutatás és oktatási programokra, megkaptuk a felsőoktatási minőség díjat, a kutatóegyetemi címet.
Úgy gondolom, hogy ma még nagyobb kihívás irányítani a még nagyobbra nőtt intézményt, mivel több városban, több intézmény összevonását kell összehangolni, sokféle szempontnak eleget téve.
A kollégái is nyitottan, segítőkészen fogadták a változásokat?
Tudtuk, hogy a fokozatosság betartása mellett az integrált egyetemi működés évek alatt természetessé válik. Kezdetben ugyan sokan idegenkedtek, erős kötődés volt a régi rendhez, a megszokott módszerekhez, intézményi jelképekhez. Ma már együtt vannak, közösen dolgoznak a különféle szakterületek és karok oktatói és hallgatói és nem kérdőjelezik meg az integráció sikerességét a Debreceni Egyetemen, hiszen negyedszázada tapasztalják a pozitív változásokat, a folyamatos fejlődést.
Miért tekinthető országosan a legsikeresebbnek a Debreceni Egyetemen az összevonás folyamata a mai napig.
Debrecenben több más tényező mellett azért is volt sikeres az integráció, mert többekkel együtt én is ragaszkodtam hozzá, hogy térjünk vissza az Debreceni Királyi Tudományegyetem alapításakor kimondott rektorváltási rendszerhez, ami benne volt az egyetemet létrehozó 1912-tes császári dekrétumban. Évenként és tudományterületenként rektort kellett váltani egészen 1950-ig. Ez 2000-2007 között is megvalósult Az utánam következő Győry Kálmán matematikus professzor tekintélye, majd Nagy János agrár-, és Imre László irodalmár professzorok rektori munkássága, a centrum elnökök, az agrár-, a bölcsész-, a természettudományi-, az orvosi és a többi kar egymás iránti nyitottsága és együttműködési képessége, a közös teljesítményeik megélése olyan alapokat teremtettek, amelyek meggyőződésem szerint alapvetően fontosak voltak a hosszú távú fejlődéshez.
Sokat tevékenykedett a biokémikusok hazai és nemzetközi szervezeteiben, tíz évig volt a Magyar Biokémiai Egyesület elnöke, ugyanennyi ideig vezető szerepet töltött be biokémikusok európai szervezetében, a FEBS-ben.
A hazai biokémikusok közel félévszázados egyesülete leszálló ágban volt, amikor 2006-ban megválasztottak annak vezetőjévé. Viszonylag gyorsan sikerült azt tagságában, pénzügyi helyzetében, rendezvényeiben, regionális és nemzetközi kapcsolatrendszerében stabilizálni és új fejlődési pályára állítani. Eközben az európai biokémikusok szervezete, a FEBS, egyik vezetőjének választott; a Publikációs Bizottsága elnöke lettem, létrehoztam a négy tekintélyes biokémiai folyóiratunkat működtető FEBS Press-t, megújítottam szerkesztőbizottságaikat, és elindítottam a FEBS Network kommunikációs platformot. A folyóiratok kiadására sikerült olyan szerződést kötnünk, amely a FEBS számára kilenc év alatt közel 60 millió euro bevételt hozott, amit az fiatal kutatókra, ösztöndíjakra, konferenciákra és kutatástámogatásra fordít.
Itthon és Európában is jelentős szerepe volt tudományetikai kódexek kidolgozásában. Mit jelent ez a hétköznapi emberek számára?
A tudományetikai kódex a kutatások során megnyilvánuló kutatói integritásról, annak megőrzésről és esetleges megszegésének felismeréséről és szankcionálásáról szól. Biztosítják a társadalom számára a tudományos kutatások hitelességének és megbízhatóságának megőrzését.
Kezdeményezője és szerkesztője lettem a Magyar Tudományos Akadémia első tudományetikai kódexének 2010-ben, majd 2024-ben annak megújítását is módom volt végig vinni. Tagja vagyok az európai akadémiák szövetségének, az „All European Academies” (ALLEA) tudományetikai bizottságának; ez készítette el az európai tudományetikai kódexet, amelynek egyik megfogalmazója és a magyar változat lektora vagyok. Fontosnak feladatomnak tartom, hogy évente megvitatom a tudományetika kérdéseit az egyetemünk PhD képzésébe belépő új doktorjelöltjeivel.
Sokat foglalkozik egyetemtörténettel. 2010-ben megalapította a Gerundium egyetemtörténeti folyóiratot. Mit tudhatunk erről?
Mindig is érdekelt az egyetemek története és mivel azt láttam, hogy ennek a területnek nincs a hazai és részben a nemzetközi irodalomban sem folyóirata, megalapítottam és alapító főszerkesztőként elindítottam a Gerundium folyóiratot, ami nevével is a Debreceni Egyetemhez köthető. Jelenleg is tagja vagyok a szerkesztőbizottságának, amely igényes szerkesztői munkával egyrészt biztosítja a Gerundium rendszeres megjelenését évente négyszer, másrészt elérte, hogy nemzetközileg is jegyzett tudományos folyóiratként hozzájárul a Debreceni Egyetem hírnevének növeléséhez. Minden számában bemutatunk egy-egy rektort időrendben egyetemünk történetéből.
Egyetemtörténeti vonatkozásban külön öröm, hogy módom volt olyan kezdeményezéseket tenni, amelyek tartósan beépültek a Debreceni Egyetem működésébe. Ilyen az annak idején az orvoscentrumban létrehozott orvosprofesszori szoborpark, a már több mint 20 éve évente odaítélt, nagy nemzetközi hírűvé vált „Debrecen Award for Molecular Medicine” tudományos díj, amely a világ kiemelkedő orvosbiológiai kutatóit tünteti ki - köztük később Nobel díjat kapott kutatók is vannak -, továbbá az orvostörténeti múzeum és az egyetem egészét átfogó professzori klub, amelyek a Kenézy villában működnek.
Bizonyos értelemben ide kapcsolódik az az időszak, amikor a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság elnökének választott a 2004-2007 évekre és megteremtettük az egyetemi kiválósági helyeket, jelentősen bővítettük az egyetemeink nemzetközi minőségbiztosításának rendszerét.
Sokszor mondják, hogy egy kitüntetés értékét azok a személyek jelzik, akik előzőleg megkapták. Azt vallja professzor úr, hogy jobban értékeli az elismerések rangját akkor, ha azok nem politikai indíttatásúak.
Olyan vezetői pozícióra választottak meg az elmúlt évtizedekben, melyeknek nem volt semmilyen politikai háttere. Az elismeréseimnek sincs ilyen vonatkozásuk. Akadémikusnak kutatási eredményeim alapján választottak, ezek alapján nyertem el tudományterületi testület javaslatára a Széchenyi-díjat. A különböző kormányok idején állami kitüntetésben nem részesültem, ezek miatt nincs hiányérzetem. Sokféle szakmai elismerést kaptam itthon és nemzetközi szervezetekben is, mindegyiket egyformán megtisztelőnek tartom.
Köszönöm a beszélgetést Professzor Úr!
Balogh Mária
Fotó: Hajdu Csaba Alex
